Trianon utóélete I. – a „Justice for Hungary” óceánrepülése

Trianon utóélete I. – a „Justice for Hungary” óceánrepülése

 Az óceánrepülés hirdetőplakátja, illetve képeslapja, 1930.

Két magyar pilóta, Endresz György és Magyar Sándor 11 évvel Magyarország trianoni tragédiája után megmutatta, hogy az összefogás, a szakmai tudás és szakértelem, a mérnöki munka, a bátorság, az eltökéltség és főleg a hazaszeretet Magyarországot 1931-ben képes a világ összes országa fölé helyezni. Nem kis hitre és erőre volt szükség részükről, viszont ők abban a korban életük kockáztatásával megcselekedték azt, amivel úgy gondolták, legjobban szolgálhatják nemzetüket.

A következőkben a dicső óceánrepülés rövid történetét követhetik nyomon kedves olvasóink, amely a Trianon okozta trauma és sebek felhívásán kívül egyfajta propaganda célt is szolgált, ugyanakkor mind a mai napig egy hatalmas sportteljesítményt is jelent.

Amikor Charles Lindbergh, a huszonöt éves amerikai postapilóta 1927. május 1-én este 10 óra 22 perckor – miután átrepülte az Atlanti-óceánt – sikeresen landolt a párizsi Le Bourget reptéren, új korszak kezdődött az aviatika történetében.
Maga az óceán átrepülése tulajdonképpen nem volt újdonság, Lindbergh előtt már több mint százan megtették ezt. A produkciót az tette egyedülállóvá, hogy ő volt az első, aki társ nélkül repülte át az óceánt.
Ezután valóságos távrepülési láz tört ki, a pilóták hajszolták a rekordokat, a közönség falta a híreket, a légitársaságok pedig megsokszorozták utasforgalmukat. A vállalkozó kedvű magyarok sem vonhatták ki magukat e hatás alól. Trianon fájdalma csak még erősítette a nemzetközi figyelemfelkeltés vágyát.
A"Justice for Hungary" amerikai magyarok áldozatkészségéből épült repülőgép volt, amellyel Endresz György pilóta és Magyar Sándor navigátor 1931. július 15-16-án az Atlanti-óceánt rekordidő alatt repülték át. Az esemény mind a mai napig nem él igazán a köztudatban, bár nagysága, jelentősége óriási.
 
Magyar Sándor és Endresz György az óceánrepülő előtt Amerikában

A nagy magyar repülős álom, az óceánrepülés kezdeményezője Magyar Sándor volt. 1916-tól hivatásos hadnagyként harcolt a világháborúban, először a gyalogságnál, majd 1918 nyarától mint légi megfigyelő. Az összeomlást követően leszerelt, de 1919 nyarán ismét repülőtisztként szolgált Horthy Miklós Nemzeti Hadseregében.
A trianoni békediktátum életbe lépését követően e haderőnem csak rejtve működhetett, ezért 1922 nyarától Magyar alig ülhetett gépre. 1923 januárjában egy súlyos balesetet szenvedett, az általa vezetett Rumpler típusú kiszolgált gép felmondta a szolgálatot és Berlin környékén lezuhant. Többszöri műtéten átesett, de túlélte. Ezután feladta a repülést és néhány évig apja mellett dolgozott egy gazdaságban. Apja halála után elhagyta Magyarországot és a tengerentúlon keresett megélhetést. Mivel az Egyesült Államok drasztikusan leszállította a kelet-európai bevándorlók kvótáját, Kanadába ment, ahol eleinte magyar farmokon talált munkát, majd favágó lett, azután vasútépítésen, illetve fatelepen dolgozott irodistaként. Később mégis visszatért a repüléshez, térképészeti repülősök mellé szegődött, végül postarepülőnek állt.
Magyart fellelkesítette Lindbergh repülése, s mint „Álmodni mertünk” címen 1940-ben megjelent és több kiadást megért memoárjában írta, mindjárt eszébe jutott, hogy az óceánrepülést a magyar revízió ügyének szolgálatába lehetne állítani. A kb. 30 ezer dollárra kalkulált költségvetést először egydolláros repülős képeslapok forgalmazásából, majd amikor e kísérlet kudarcot vallott, az észak-amerikai magyarok adományaiból kívánták előteremteni. Sajnos ez sem hozta meg a remélt sikert, három év alatt csupán 5 ezer dollár gyűlt össze.
Az áttörés 1930 februárjában következett be, amikor lord Rothermere, az angol Daily Mail újságkonszern elnöke 10 000 dollárt ajánlott fel annak a magyar pilótának, aki első ízben repül át New Yorkból Budapestre. Az ő javaslatára kapta a repülőgép a "Justice for Hungary" - Igazságot Magyarországnak nevet.
Az amerikai hatóságok hozzáállása sem volt éppen kedvező. A kormány egy időre még le is állította az óceánrepüléseket, mert az 1920-as évek végén megszaporodó kísérletek közül egyre több végződött tragédiával. Amikor Magyar a légügyi minisztériumban tájékozódott az óceánrepülés ügyében, az illetékestől ezt a választ kapta: „Nézze, öcsém! Ha maga mindenáron propagandát akar csinálni hazájának, menjen fel az Empire State Building felhőkarcoló tetejére. A hátára akasszon egy táblát, írja rá : Justice for Hungary, és ugorjon le az utcára. Bizonyos vagyok benne, hogy az összes lapok megírják a szenzációt. Ez nem kellemetlenebb, mint a vízbe fulladás, és lényegesen olcsóbb. Ez a véleményem az ügy propagandarészéről. Ami pedig a továbbiakat illeti, kénytelen vagyok kijelenteni, nekünk nem az a hivatásunk, hogy tengerbe pottyant óceánrepülőket kihorgásszunk. Ez minisztérium, nem pedig halászati vállalat. Ajánlom magam! „

Magyar azonban nem csüggedett és örömmel vette egykori bajtársa, Endresz György levelét, amelyben az akkor már elég nagy ismertségnek örvendő pilóta, társnak ajánlkozott az óceánrepüléshez.
Endresz pilótaként szolgált a világháborúban, főhadnagyként szerelt le, majd egy ideig részt vett a nyugat-magyarországi harcokban. Ezután visszatért a repüléshez. Az Aero-Expressnél helyezkedett el, melynek Junkers gyártmányú hidroplánjai 1926-ig menetrendszerűen közlekedtek a Budapest-Bécs, illetve a Budapest-Siófok útvonalon. Aztán két évig Amerikában próbált szerencsét, ahová szülei és testvérei már korábban kivándoroltak. Kalandvágya ezután az afgán uralkodó udvarába röpítette, ahol a király pilótájaként szolgált. A király 1929-es lemondása után ismét Magyarországra tért vissza és a budaörsi reptéren dolgozott, mint sportrepülő oktató.
 
Endresz György pilótaruhás mellképe

Amikor Endresz 1930-ban újra Amerikába érkezett, az óceánrepülés pénz híján, távoli ábrándnak tűnt. Ekkor jelentkezett egy, az Egyesült Államokban korábban letelepedett magyar iparos, Szalay Emil, aki majdnem teljes mozgatható vagyonát, több mint 25 ezer dollárt áldozott az ügy érdekében. Így végre minden adott volt a nagy vállalkozás elindításához.
 
A „Justice for Hungary” Detroitban, Szalay Emil, Magyar Sándor, Endresz György

A kiválasztott Lockheed Sirius, kétüléses, egyfedelű repülőgép korának egyik legsikeresebb, hosszú távra is alkalmas repülőgépe volt, amelyet a cég Hollywood melletti gyárában vettek át 1930 augusztusában. Innen Detroitba repültek és azt tervezték, hogy néhány héten belül nekivágnak az óceánnak. Szeptember közepén azonban kisebb-nagyobb géphibák és a benzintartály megrepedése miatt kénytelenek voltak a következő évre halasztani a vállalkozást.
1931 áprilisában újrakezdték a próbarepüléseket, majd júniusban New Yorkba repültek. A kedvezőtlen időjárási körülmények azonban továbbra is tétlenségre ítélték a két vállalkozót, nem mellesleg a pénzük is igencsak fogytán volt. Amikor végre el tudtak indulni Endresznél mindössze öt dollár, Magyarnál pedig egy tízcentes volt.
A "Justice for Hungary" 1931. július 15-én startolt az új-foundlandi Harbour Grace (a Kegyelem Kikötője) repülőteréről Endresz György pilótával és Magyar Sándor navigátorral a fedélzetén. A tökéletesen működő gép és a profi páros már a táv első felén rekordot döntött: 13 óra 50 perc alatt érték el az ír partokat.
 
A „Justice for Hungary” motorpróba előtt Harbour Grace-en, Aviatika Magazin, 1931.

A következőkben szeretném Önök elé tárni, mintegy irodalmi stílusban magát az eseményt, kérem tehát mindenkitől dőljön hátra székében és szenteljen pár percet a repülés élményének, éljük át együtt az eseményt újra!
Július 13-án reggel távirat érkezett a kor elfogadott meteorológiai tanácsokat osztogató Kimball professzortól. Ebben az időjárás enyhe javulásával biztatott, de továbbra is elég kedvezőtlen repülési viszonyokra lehetett számítani. Mindent fontolóra vettek, és az azonnali indulás mellett döntöttek. Magyar Sándor annyira bízott útjuk sikerében, hogy indulás előtt táviratozott édesanyjának Mátyásföldre, s ebben így írt: "Holnap délután Mátyásföldön találkozunk." Tizennégy órásra tervezték a repülőutat. Rövidesen gépbe ültek, Endresz gázt adott, a 4000 kg-al terhelt 400 LE-s gép nagy nehezen felgyorsult, ijesztő lassúsággal felemelkedett, de végül is elérte a kívánt magasságot, a pilóta és navigátora hamarosan már az Atlanti-óceán hullámaiban gyönyörködhetett. 12 óra 26 perc volt, amikor Magyar Sándor először pillant az órájára, hogy megjegyezze a történelmi pillanatot, amikor elhagyták a szárazföldet.
 
A „Justice for Hungary” startja Harbour Grace-en

Maguk mögött hagyták az amerikai partokat, előttük messze, háromezer kilométerre Európa. Ragyogó napsütésben, júliusi hőségben indulnak el, de hirtelen sötét, szürke ködben találják magukat. Csak a műszereikre számíthatnak. Legközelebb csak az alkonyodó napot sikerül viszontlátniuk. Ismét a gép túlterhelésének köszönhető, hogy csak nagy nehezen tudják elérni a kívánt 2000 km-es magasságot. Később hajókkal találkoznak az óceánon, azok segítenek meghatározni pontos helyzetüket. A júliusi sziporkázóan csillagos éjszaka látványa lenyűgözi őket.
Amikor északkelet felől feltűnik a nap izzó korongja, mindketten biztosak már abban, hogy hol a szárazföld. Mégis csak sokára látják meg a szárazföldet, mert sűrű felhőben kell repülniük. Erős széllökések is próbára teszik őket és a gépet. Hamarosan már a Rajna fölött repülnek. Zivatarzónák is akadályozzák útjukat. A vasút vonalát követve kanyarognak a hegyek vonulatai között, míg végül Ulmnál elérik a Dunát. Innentől kezdve már a térképre sincs szükségük, a folyó vonalát követik, átvágva kacskaringóit. Magyar Sándor hírt adna érkezésükről, de Budapest helyett Bécs felel. Mindketten valóságos "süketek párbeszédét" folytatják a fedélzeti telefonon át, mert a hallásuk ekkorra már szinte teljesen elment. Kapnak egy hosszadalmas időjárás jelentést, mire véget ér, már Bécs fölött vannak.
Az út további szakasza azonban a megromlott időjárás miatt már nem mondható ilyen szerencsésnek. A kényszerű manőverezés és kerülgetés miatt eltolódott a mátyásföldi landolás, pedig ott már ezrek várták türelmetlenül a Lockheed Sirius feltűnését. Már magyar területen, Győr közelében az óceánrepülők észlelték, hogy a motor üzemanyag-ellátása akadozik, további hetven kilométer megtétele után a benzinvezeték eldugult és a hajtómű leállt. Siklórepülésben közelítették meg a talajt, és 1931. július 16-án délután Bicske határában, egy kukoricatáblában kényszerleszállást hajtottak végre.
A Harbour Grace-től Bicskéig megtett 5770 km-es utat a két magyar óceánrepülő 26 óra 20 perc alatt teljesítette, gyorsabban, mint addig bárki, óránként 250 kilométeres átlagsebességgel. A magyar óceánrepülés távolsági világrekordnak számított, mivel transzatlanti átkelés során még senki sem hatolt oly mélyen a kontinens belsejébe, mint ők. Mivel a repülőgép propellere a földet érésnél megsérült, szó sem lehetett arról, hogy a Justice for Hungary folytassa útját Mátyásföldig. Magyar az alcsúti postahivatalból telefonált Mátyásföldre, ahonnan már el is indult értük egy kétmotoros Fokker.
Endresz és Magyar végül július 16-án este 9 órakor érkezett meg a Mátyásföldi repülőtérre, ahonnan azonnal gépkocsi indult velük a budai várba. A Sándor-palota előtt Gömbös Gyula honvédelmi miniszter ölelte magához a két repülőst, akik néhány perc múlva amúgy porosan jelentkeztek Bethlen István miniszterelnöknél.
     
A „Justice for Hungary” Bicske mellett, a megérkezés után, 1931

 A „Justice for Hungary” Bicske mellett a kényszerleszállás után
 

 
Endresz György, Illés István újságíró, Szalay Emil és Magyar Sándor, az óceánrepülők megérkezése után, 1931.

A rekordereket nemzeti hősként fogadták az 1931. július 20-án megrendezett nyilvános ünneplésen, a Millenniumi Emlékműnél, ahová százezrek ünneplése közepette érkeztek. Aznap délben Horthy Miklós kormányzó audiencián fogadta az óceánrepülőket és mecénásukat, Szalay Emilt, délután 6 órakor pedig nagyszabású ünnepség kezdődött a Hősök terén. A szónokok között ott volt Klebersberg Kuno kultuszminiszter, Ripka Ferenc főpolgármester és Karafiáth Jenő, az Országos Testnevelési Tanács elnöke is. Este a Gellért szállóban rendezett díszlakomán a két óceánrepülő az ünnepi szónok, a békerevízió egyik fő szószólója, Apponyi Albert gróf oldalán foglalt helyet.
 

Az óceánrepülők díszmenete az Oktogonon
 

    
Az óceánrepülők fogadása a Hősök Terén
 

Endresz György átveszi Bethlen István miniszterelnöktől lord Rothermere díját

A következő napokban egymást követték a bankettek, az ünnepségek és a méltató újságcikkek. Július 23-án pedig egyenesen Bethlen kormányfő kezéből vehették át a Rothermere lord által felajánlott 10 ezer dolláros jutalmat.

UTÓÉLET
Az óceánrepülés utóéletéről megemlékezve jelezném a pilóták sorsáról, Endresz György továbbra is pilótaként dolgozott, Magyar Sándor azonban még 1931-ben visszautazott Amerikába, hírnevének köszönhetően elhelyezkedett a repülőiparban.
Egy évvel később a világ óceánrepülőinek találkozójára repült a géppel Endresz György, Bitai Gyula rádiótávírász navigátorral. 1932. május 22-én Rómában tartották az óceánrepülők világkongresszusát, melyre meghívták mindazokat, akik átrepülték az Atlanti-óceánt.
A magyarok május 21-én 15 órakor értek Róma Littorio repülőterére, ahol leszálláskor a gép átpördült, lezuhant, és mindkét férfi meghalt. Holttestüket a római magyar követségen ravatalozták fel. Mussolini vezette azt a menetet, amely a koporsókat a Termini pályaudvarra kísérte. Május 25-én nemzeti gyász fogadta a szerencsétlenül járt repülősöket. A Budapestre érkező szerelvényről a koporsókat a Kerepesi temetőben kialakított díszsírhelyhez szállították, hatalmas tömeg együtt érző részvételével, díszmenetben kísérve a hős pilótákat. A temetésen jelen volt Horthy, a kormány több tagja, az Országgyűlés két házának küldöttei, valamint a hadsereg és a diplomáciai kar képviselői.

Endresz György és Bitai Gyula gyászkeretes fotója, 1932.

A szerencsétlenség nagy megrendülést keltett és nyomában a részvét és a megbecsülés hangjai mellett a politikai propaganda is megszólalt.
Endresz Györgyről a háború előtt Budapesten teret, valamint utcát neveztek el, de 1945 után a „hálás utókor” ezek nevét megváltoztatta. A főváros egy új tér kialakításával emlékezett meg Endreszről. A Déli pályaudvar közelében fekvő Endresz György térre - persze azóta már Magyar Jakobinusok tere – emlékszobor felállítását tervezték, ez azonban soha nem készült el.
Síremléke sem lenne a Kerepesi temetőben, ha 1979-ben a repülés néhány lelkes barátja - részben saját zsebből fizetve - a korhadt fakereszttel megjelölt, addigra rendkívül elhanyagolt állapotba került sírhelyére fekete márványoszlopot nem állíttat.

 
Endresz György sírja a Kerepesi temetőben

Szólni kell azonban köszönettel a hálás utókornak arról a süttői vörös kőből faragott, fehér márványtáblával díszített emlékoszlopról is, amelyet a Közlekedési Múzeum és a Magyar Repülő Szövetség állított Bicske határában 1981-ben, a magyar óceánrepülés fél évszázados évfordulója alkalmából, majd 2006-tól egy méltóbb emlékműről, valamint az Endresz Csoport által Komáromban 2010. június 4-én, a Trianoni Békediktátum aláírásának 90. évfordulóján felállított emlékművekről.

 
A bicskei emlékkő avatása, 1981. július 16.

 
Bicske, 2006.
 

   
Komárom, emlékkő 2010.

Jelen centenáriumi, Trianon 100 éves szomorú emlékét felidézendő, hajtsunk kérem fejet a hős pilóták teljesítménye és mozgalma iránt, amelynek a mai napig sajnos kevesen vannak tudatában, illetve nem került megbecsülésre teljes valójában.
Miszlai Zsolt

Felhasznált irodalom:
1.    Ég és Föld között – A magyar óceánrepülés 80. évfordulójára. Kelemen János – M. Fejes Ágnes – Jávor Géza szerk., Komárom, 2011.
2.    Magyar Sándor: Álmodni Mertünk. Révai Nyomda, Budapest, 1940.
3.    Miszlai Zsolt: Az első magyar óceánrepülés: 1931: Igazságot Magyarországnak. In: HISTÓRIA 7: pp. 29-30. (2002)
4.    Miszlai Zsolt: Justice for Hungary! - A dicsőséges óceánrepülés. In: TRIANONI SZEMLE 3: pp. 104-107. (2011)
5.    Miszlai Zsolt: "Justice for Hungary" - óceánrepülés és revíziós propaganda. In: KATONAÚJSÁG 2: pp. 2-9. (2012)

Fotók: Közlekedési Múzeum Fotótára (fotónegatív számok)
illetve Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Archívum
illetve a szerző saját gyűjtése.