TRIANON 100 - Emlékezzünk együtt!

A Szent István Király Múzeum a trianoni békediktátum 100. évfordulójára egy történeti sorozattal kíván emlékezni, amelyben olyan korabeli tárgyakat, dokumentumokat és visszaemlékezéseket mutatunk be, melyek városunkhoz, régiónkhoz köthetők.

Sorozatunk tizedik részében A Fejérmegyei Napló 1920. június 3-i számának 2. oldalán megjelent írását közöljük, mely az elcsatolt országrészekből kiutasított családok szenvedéséről és elhelyezésük nehézségeiről tudósít. Ekkorra már 1051 menekült érkezett Székesfehérvárra.


„Menekültek kálváriája.

A tönkretett és kihajtott magyar véreink kálváriája úgy látszik immár sohasem ér véget. A békeszerződési pontokról, kisebbségi védelmekről, antant jóakaratról beszélnek lépten-nyomon, a való tények pedig azt mutatják, hogy ezek még csak nem is írott malasztok. A menekültek egész vonatjai érkeznek újabban a megszállott területekről, talán éppen azért, mert két nap múlva fogják aláírni azt a békeszerződést, amely lehasított Magyarország területén levő magyarok nyugalmát is hivatott volna biztosítani. A tegnapi nappal az Országos Menekültügyi Hivatal intézkedése folytán szegedi irányítással Újvidék, Szabadka, Nagykikindáról egy egész vonatrakomány menekült érkezett be vánnyadtképű és kiéhezett gyermekekkel, akiknek megérkezése a Székesfehérváron levő menekültek számát immáron 1051 lélekre emelte.
A helybeli menekültügyi kirendeltség a vett utasítások alapján a 15 waggonból álló és 16 családot számláló menekülteket a helybeli repülőtelepre irányította, mint amelynek lakatlan részeit a honvédelmi minisztérium még január hó folyamán rendeletileg bocsátotta át a menekültek elhelyezésére ugyannyira, hogy ott már teljes kolónia alakult ki. A menekült vonat kilakoltatása a helybeli körletparancsnokság intézkedése alapján lehetetlenné vált, mert a megérkezettek elhelyezését betiltotta, egyben a már ott elhelyezettek egy részének is záros 48 óra alatt kell eltávozniuk az átadott és általuk eddig bírt lakásokból.
A minden szenvedést végig járt, meggyötört menekültek között meglehetősen nagy az izgalom, amely egyúttal visszhangra talál városszerte is. Az egész kolóniát kitevő népség és mintegy 70 vánnyadtképű éhes gyermeket meghaladó tömeg kétségbeesetten néz jobbra-balra és azt hiszi, hogy immár e hazában nincsen számára hely. Nem szenved kétséget, hogy a vármegyei hatóságok és a magyar kormány megértő lelke tanúsítani fog annyi kíméletet, hogy a meggyötört vérek nyugalma ismét helyreálljon.”