Középkori Romkert
Székesfehérvár belvárosában, a püspöki palota közelében látható falmaradványok a Szent István által alapított Szűz Mária prépostsági templom emlékét őrzik.
A Szentföldre vezető út mentén felépülő egyházi épület a koronázások (38 magyar király), királyi temetkezések színhelye (15 uralkodó) volt, valamint országgyűléseknek, országnagyok tanácskozásának, királyok hadba vonulásának és hazatérésének adott otthont. A prépostság pápai privilégiumok révén a 12. század végére a Szentszék közvetlen fennhatósága alá került. Kiemelt jelentőségét növelte, hogy itt őrizték a koronaékszereket az Árpád-korban, és a királyi ereklyekincseket is. A templomban helyezték el a király trónját. A társaskáptalan hiteleshelyi és magánlevéltárként is működött. Az impozáns templombelső biztosított méltó keretet a fényes királyi esküvőkhöz és a keresztelési szertartásokhoz is. Hazai és nemzetközi zarándoklatok céljává vált Szent István és Imre sírja.
Az egyházi épület fontosságát hangsúlyozza, hogy az építkezéseken megjelenő stílusok képet adnak a Magyar Királyság művészetének változásairól, és rávilágítanak a dinasztikus kapcsolatokra.
A 11. századi épület egy fő- és két mellékhajóból állt (65 m hosszú, 37,5 m széles). Félköríves szentélyét két, négyzetes alaprajzú torony fogta közre. A 12. század folyamán, a templom déli mellékhajójához egy kerengőt építettek két sírkápolnával. Az itt élő kanonokokat elköltöztették, ezért ezt a részt a 13. századtól fokozatosan elbontották. Az 1318-as és 1327-es tűzvészt követően gótikus stílusban átépítették a templomot. Nagy Lajos király Szent Katalin tiszteletére kápolnát alapított a déli oldalon, ahová eltemették. Hunyadi Mátyás új, késő gótikus szentéllyel növelte meg az épületet. A halálát követően a templomban lévő sírokat kifosztották és a török hódoltság idején (1543-tól) pusztulásnak indult, majd 1800 körül lerombolták az utolsó részleteit is.
A 19. század közepétől folytattak feltárásokat az egykori királyi prépostság és temploma területén. A fennmaradt falmaradványokat és kőfaragványokat az 1938-ban elkészült Romkertben (tervező: Lux Géza, falfestmények: Aba-Novák Vilmos, ólomkeretes üvegablakok: Árkayné Sztehlo Lily, reliefek: Madarassy Walter) mutatták be, melyet a 2011. évi CXLIX. törvény a Nemzeti Emlékhelyek sorába emelte.
Királyi Bazilika Jelentősége
A 15. századi közfelfogás szerint, mely Kottanner Jánosné (Erzsébet királyné udvarhölgye) emlékiratában maradt fenn, „a magyaroknak három törvényük van. Úgy hiszik, hogy bármelyiket hagyja teljesítetlenül valaki, az már nem törvényes király. Az első törvény úgy szól, hogy a királyt a Szent Koronával kell megkoronázni. A második, hogy az esztergomi érseknek kell megkoronáznia. A harmadik, hogy a koronázásnak Fehérvárott kell megtörténnie.” Székesfehérvár török kézre kerüléséig (1543) minden magyar uralkodót Fehérváron koronáztak meg. A templomban zajló egyházi szertartás rekonstruálható mozzanatai a következők voltak: közfelkiáltás (választás), eskü, szentelés, felkenés, átöltöztetés, a kard átadása, koronázás, a jogar átadása, trónra ültetés.
A késő középkori írott források alapján a királynékat (Nápolyi Beatrix 1476, Candale-i Anna 1502, Jagelló Izabella 1539) hasonló, de külsőségeiben szerényebb ceremóniával koronázták meg a veszprémi püspök irányításával.
István és fia, Imre herceg 1083-as szentté avatása óta a koronázó egyházi funkció a sírtemploméval is kiegészült, és a késői középkorban már nem is korlátozódott a koronás főkre és jeles egyházi személyekre. Székesfehérvár török kézre kerülése előtt tizenöt uralkodó az itteni Szűz Mária-társaskáptalan templomában talált nyughelyet. A Fehérváron eltemetett királynékról, királyi gyermekekről csak elvétve tudósítanak a források. Az ország előkelői közül néhányan az uralkodó különleges kegyéből kaphatták meg a bazilikában való temetkezés jogát: Ozorai Pipo (†1426) temesi ispán, id. Rozgonyi István (†1439/40) fejéri ispán, Buzlai László (†1481 után) lovászmester, Marcali Miklós (†1413) és Stiborici Stibor (†1414) erdélyi vajdák, Druget Fülöp (†1327) nádor. A társaskáptalan több prépostjának nyughelye is a templomban lehetett, erre bizonyítékul azonban egyedül Györgyi Bodó Miklós (†1474) sírkőtöredéke szolgál.
A Prépostsági templom története
A Szűz Mária-templom építése minden bizonnyal az alapítással egy időben, 1018 körül vette kezdetét. Az épület háromhajós bazilika volt (65 m hosszú, 37,5 m széles, ebből a főhajó 16,5 m). Félköríves szentélyét két, négyzetes alaprajzú torony fogta közre. A főszentély kupoláját mozaik díszítette és az oltár környezetét az előkerült két lépcsőfok alapján megemelték. Imre herceg (†1031) sírhelyét a főhajót a déli mellékhajótól elválasztó támrendszer hordására készült alapfalban alakították ki. Szent Istvánt a főhajóban temették el, sírját Kralovánszky Alán azonosította. Az építészetileg vagy liturgikus okokból kiemelt részeken mészkőtáblákat használtak a padló burkolására, a többi területen pedig terrazzót.
A nyugati rész főhomlokzata előtt egy újabb épületrészt emeltek a 11. században, mely nyitott volt, oldalhomlokzatait két, hatalmas íves nyílás törte át.
A prépostság jelentősége Szent László korában tovább növekedett I. István és Imre herceg 1083-as szentté avatásával. Könyves Kálmántól kezdve a 12. század folyamán a magyar királyok temetkező temploma lett az épület, melyet jelentős román stílusú átépítés követett a kőfaragványok tanúsága szerint. Felépült a déli oldalon a káptalani kerengő (ennek mentén fekvő helyiségekben laktak a kanonokok). A templom délkeleti tornyához két, félköríves apszisú, egyhajós kápolna csatlakozott.
Károly Róbert idején került ismét középpontba a prépostság és temploma. Az 1318-as és 1327-es tűzvész után hozzálátott az épület helyreállíttatásához. A főhajót és a mellékhajókat elválasztó Árpád-kori pilléreket kibővítették, és új, gótikus árkádíveket emeltek, a mellékhajókat feltehetően beboltozták. Nagy Lajos király Szent Katalin tiszteletére kápolnát alapított, melyet a 2002. évi ásatás során a templom déli oldalára lokalizáltak. Az uralkodót itt temették el.
A 14. és a 15. század folyamán számos kápolnát emeltek az egyházi épületben, és megkezdődtek a főúri temetkezések is, amit oklevelek és sírkőtöredékek egyaránt bizonyítanak.
Hunyadi Mátyás jelentős építkezéseket folytatott a templomon, melynek során a főhajót késő gótikus hálóboltozattal fedték. A boltozással párhuzamosan a régi főapszis mögé egy hatalmas, új, kápolnakoszorús szentélyt kezdett építeni. A munka még az ő életében félbeszakadt: csak a kápolnák készültek el, magát a szentélyt valószínűleg már soha sem fejezték be. Mátyást a főhajó újonnan épült boltozata alá temették el, és utódai, az utolsó középkori magyar királyok (Szapolyai János †1540) sírjai is a templom régi részébe kerültek.
A királyi bazilikában lévő sírok kifosztása 1490-től kezdődött el. A mohácsi vész után a prépostság hanyatlásnak indult. 1543-ban a török hadsereg elfoglalta Székesfehérvárt, és a templom királysírjait kirabolták. 1601-ben felrobbant a délnyugati toronyban elhelyezett lőporraktár.
Osszárium
A székesfehérvári Nemzeti Emlékhely területén kialakított osszárium (sírkamra) az egykori királyi bazilikából előkerült, hányatott sorsú csontleletek megőrzését szolgálja, egyben közös síremléket állít az itt eltemetett személyeknek. A kripta minden évben az augusztus 20-i ünnepségek alkalmával látogatható.
A csontmaradványok sorsa
Székesfehérváron, a Szűz Mária tiszteletére szentelt bazilikában temették el 15 királyunkat, köztük az államalapító Szent István királyt, továbbá uralkodói családtagokat, rangos egyházi és világi személyeket is. Legtöbbjük azonban nem azonosítható, vagy mára máshol nyugszanak. István király és fia, Imre herceg maradványait még 1083-ban, szentté avatásukkor kiemelték a sírokból, és belőlük ereklyéket képeztek. A várost 1543-ban megszálló törökök, majd később a várost visszafoglaló császári zsoldosok pedig végigrabolták a bazilika gazdag sírjait: a kincseket kiemelték, a csontokat szétdúlták, kidobálták.
III. Béla és Anna királyné sírjainak felfedezése 1848-ban
Szerencsés véletlen csupán, hogy a fosztogatások közepette III. Béla király és felesége, Antiochiai Anna sírja érintetlenül maradt. A királyi párt uralkodói felségjelvényekkel, valamint személyes tárgyaikkal temették el, így találtak rájuk 1848-ban véletlenül, földmunkák során. A város vezetősége leállította a munkát, és elrendelte a szakszerű ásatást, amelyet Érdy (Luczenbacher) János, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze végzett el. Máig ez az egyetlen olyan feltárás, amely során minden kétséget kizáróan királyi személyekhez köthető csontmaradványok kerültek elő. A királyi párt 1862-ben a budavári Mátyás-templomban temették el; a mellettük talált tárgyakat a Magyar Nemzeti Múzeumban, sírjaik vörös mészkő fenéklapjait Székesfehérváron, a püspöki székesegyház altemplomában őrzik.
A királyi bazilika további feltárásai
A bazilika ásatásai a későbbiekben folytatódtak. 1862–1882 között Henszlmann Imre, 1936–37-ben Lux Kálmán, 1965-tól 1993-ig Kralovánszky Alán, 1994-től Biczó Piroska végzett feltárásokat az egykori templom területén. Az ásatások közel ezer egyén csontmaradványait hozták felszínre. A Henszlmann Imre által feltárt csontok szintén a Mátyás-templomba kerültek, az 1936-tól kezdődő ásatások csontmaradványait viszont már a székesfehérvári beszentelt sírkamrába temették. Bár az 1848-as feltáráshoz hasonló jelentőségű lelet a további ásatások nyomán már nem került elő, joggal feltételezhetjük, hogy az azonosítatlan csontmaradványok között királyaink, királynéink földi maradványai lehetnek.
A csontleletek vizsgálata
A leletek antropológiai vizsgálata megtörtént, az eredményekről 2008-ban könyv jelent meg. (Éry Kinga szerk.: A székesfehérvári királyi bazilika embertani leletei. 1848–2002. Budapest, 2008. Balassi Kiadó.) A régészeti, történettudományi és antropológiai eredményeket összevetve 4 csontvázzal kapcsolatban felmerült a személyazonosság lehetősége Károly Róbert, Nagy Lajos és Habsburg Albert királyokkal, valamint Nagy Lajos lányával, Katalin hercegnővel. A rendelkezésre álló adatok azonban csupán feltételezésre adnak módot, nem bizonyító erejűek. A csontmaradványok elhelyezése a szigetelt, klimatizált sírkamrában – a kegyeleti szempontokon túl – azt a célt is szolgálja, hogy azok esetleges további kutatások számára hozzáférhetők legyenek, jó állapotban, azonosíthatóan megőrződjenek. A csontokat ezért polietilén zsákokban, felirattal ellátva, számozott, rozsdamentes acélládákba csomagolták. Az egyes ládák tartalmáról gépelt nyilvántartás készült, amelyet a Szent István Király Múzeum Adattára őriz.
