Gyűjtemények / Néprajzi Gyűjtemény

Néprajzi Gyűjtemény

A múzeum néprajzi gyűjteményének története

A mai Szent István Király Múzeum őse, az 1873. októberében Székesfehérváron megalakuló Történelmi és Régészeti  Egylet  alapvető célja  a történelem és a régészet népszerűsítése, valamint  a régiségtár tárgyi gyarapítása volt. A régiségtárba már a kezdetektől fogva szórványosan bekerültek néprajzi vonatkozású, elsősorban céhekkel kapcsolatos tárgyak is. A néprajzi gyűjtemény legrégebbi anyagát a céhes ipar, a céhes szervezet tárgyi anyaga (ládák, korsók, céhlevelek, zászlók, behívó táblák, cégérek) képezi. Az 1880 májusában megnyílt kiállításon már néhány városi céhemléket is bemutattak a rendezők.

A néprajzi gyűjtemény gyarapodása a 20. század első felében

A néprajzi tárgyak rendszeres, muzeológiai szempontból is szakszerű gyűjtése és nyilvántartása Marosi Arnold múzeumigazgatósága idején (1910-39) indulhatott meg.  Ebben az időszakban a néprajzi gyűjtemény gyarapodása tekintetében két időszakot kell kiemelnünk: az 1910-es években elsősorban a székesfehérvári céhekkel és ipartestülettel kapcsolatos tárgyak, a csákvári fazekasság termékei, valamint a Velencei-tó halászatának eszközei kerültek a néprajzi gyűjteménybe. A néprajzi gyűjtemény gyarapodása az 1930-as években lendült fel ismét. Ennek oka egyrészt, hogy 1929-ben a múzeum új épülettel (a mai Országzászló tér 3.) bővült, s a tárgyak raktározása illetve kiállítása megfelelő helyet kaphatott. Másrészt az 1938-as jubileumi évre való készülődés jegyében   népművészeti kutatások  is  történtek, melyek eredményeképpen jelentős pásztorművészeti, valamint kerámia anyaggal bővült a néprajzi gyűjtemény. 1937-ben felépült a múzeum új, kiállítási részlege, s az itt berendezett tárlaton jelentős néprajzi anyag is bemutatásra került: céhemlékeket, fazekas termékeket, a szövés-fonás eszközeit , a kádármesterséget, a Velencei-tavi halászatot, falusi konyha és szoba enteriőrt, mezőgazdasági szerszámokat valamint büntetőeszközöket láthatott a közönség.

A gyűjtemény fejlődése 1949-től

Marosi Arnold halála után (1939) a múzeum történetének első fontos korszaka lezárult. Az újabb felfelé ívelő szakasz 1949-től, Fitz Jenő és F.Petres Éva múzeumi tevékenységével kezdődött. A néprajzi gyűjtemény  jelentős bővülését az 1950-es években a halászati és nádvágó eszközök, továbbá a Kolonit gyárból származó többszáz kékfestő nyomódúc  megszerzése jelentették. Ugyancsak az ötvenes évek fontos eseménye, hogy ekkortól már szakképzett néprajzos muzeológusok dolgoznak a múzeumban ( 1950-től Varga Marianna, majd 1957-től 1984-ig, haláláig Pesovár Ferenc, 1976-tól Lukács László, 1984-től Varró Ágnes), ennek következtében megindulhatott a szakszerű, céltudatos tárgygyűjtés. Az  1950-es évek második felétől az alábbi jelentősebb tételekkel gyarapodott a néprajzi gyűjtemény: 1957-ben Kőnig Károly ajándékozása révén a múzeumba került késes műhellyel, Reiter Sándor mézesbáb sütőformáival, valamint Reiter Mihály előszállási faragópásztor által készített juhászkészségekkel  gazdagodott a néprajzi tárgyak sora. 1962-ben további három mesterség  eszközei (késes, csizmadia, kádár) kerültek a múzeum tulajdonába. 1967-ben Sukorón, a Szilvás sor 7. szám alatti népi műemléket a múzeum berendezésével együtt megvásárolta, és megnyitotta a látogatók előtt. A 60-as, 70-es években több ezer darabbal sikerült  gyarapítani a néprajzi gyűjteményt: kovácsműhely, rézműves műhely, csákvári népi kerámiák, népviseleti darabok  szerepeltek az ajándékozás, de abban az időben még inkább vásárlás útján a múzeum számára megszerzett műtárgyak között.

A néprajzi gyűjtemény jelenlegi helyzete

A gyűjtemény ilyen ütemes bővülése az 1990-es évek elején megszakadt: az addig évente előre kalkulált (igen szerény mértékű, de mégiscsak tervezett) gyarapodási keretet megszüntették. Azóta elsősorban ajándékozás révén, illetve pályázati forrásokból történik a gyűjtemény bővítése.  A Szent István Király Múzeum néprajzi gyűjteménye hozzávetőlegesen 13.000 darab tárgyat őriz, s ezzel  országos szinten a középmezőnyben foglal helyet.  A tárgyak  Székesfehérvárról és Fejér megye különböző településeiről származnak, használat tekintetében pedig felölelik a hagyományos paraszti tárgyi kultúra valamennyi területét.