TRIANON 100 - Emlékezzünk együtt!

A Szent István Király Múzeum a trianoni békediktátum 100. évfordulójára egy történeti sorozattal kíván emlékezni, amelyben olyan korabeli tárgyakat, dokumentumokat és visszaemlékezéseket mutatunk be, melyek városunkhoz, régiónkhoz köthetők.

Sorozatunk mai részében ismét a Fejérmegyei Napló egy korabeli írását közöljük. 1920. július 10-én a címoldalon a Lőcsén megjelenő Szepesi Értesítő cikkét jelentették meg, melyben a szerző szívszorító szavakkal búcsúztatja el a Felvidéket, hosszan sorolva a táj gazdasági erőit és csodálatosan szép természeti kincseit. "Egyszerűen búcsúzunk, tiszteletreméltóan, meghatottan. Reszkető karunk kitárjuk elszakadt testvéreink, földönfutó fiaink után, akik nekünk kedvesek voltak, de akiket a rövidlátás kiűzött."

A Fejérmegyei Napló 1920. július 10-i száma címoldalán közli a Lőcsén megjelenő Szepesi Értesítő cikkét, melyben a szerző szívszorító szavakkal búcsúztatja el a Felvidéket, hosszan sorolva a táj gazdasági erőit és csodálatosan szép természeti kincseit.

„Visszhang.

Könny szivárog a magyar szemekbe, ha megrendítő szavait hallja az elszakított testvérek nagy-nagy panaszának. A megnyilatkozás őszinte, bátor szavai álljanak itt most úgy, ahogy a Lőcsén megjelenő ’Szepesi Értesítő’-ben olvastuk:

Zipserföld.

Egy arasznyi felhő közeledik az égen a gömöri hegyek felől. Utána lassan jön egy másik. Megint a harmadik. A vezető csillagok eltűnnek egyenként. Végül felleg borul a Szepességre. ’Gyászlobogó repül fel a zenitre’. Egyre és egyre erősbödik a hír: Magyarországon aláírják a békét.
A végtisztességet, az utolsót, nemcsak jogunk, de kötelességünk is megadni. A Szepesség Szt. István koronájának diadémja volt, tehát illő, hogy a válás pillanatában elbúcsúzzunk tőle. A buborékok szétpattannak, a naiv forrásokból táplálkozó remények szétfoszlottak. Előállott a rideg valóság. Kérlelhetetlenül a zord tények uralkodnak.
Nem valami számadásfélét, vagy mérleget akarunk csinálni, csak búcsúzkodunk. Megköszönjük a sok jó és hófehér lisztet, melyből ezer éven keresztül táplálkoztunk, melyből gyermekeink oly jóízű, zamatos kalácsot ettek. Megköszönjük Tokajnak gyöngyöző, tüzes borát, melyből sehol annyi a világon a pohárba nem folyt, mint éppen a Szepességen. Megköszönjük a fekete, ropogós cseresznyét, meg a hamvas, mosolygó kajszibarackot, a csábító, gyöngyszemű szőlőt és a vérbéli görögdinnyét, amit az egri menyecskék árulnak Lőcse, Igló és Poprád piacain.
Megköszönjük még a finom illatú erdőtelki és verpeléti szűzdohányt is, amit gyöngyvirággal vegyest hoztak át az érchegységen. Megköszönjük a szeretetet, a gondosságot, mellyel fiainkat nevelték, elhelyezték és lett legyen az munkás-, úr-, vagy parasztcsalád szülöttje, a legmagasabb állásokig juttatták Magyarországon. Megköszönjük a gavalléros bánásmódot, melyben még a szepesi pesztonka is részesült, mert a zipsernek becsülete volt Magyarországon. Megköszönjük a sok bányatelep és gyár felvirágoztatását, a hatalmas vasúti forgalmat, a tündöklő gazdag iskolaépületeket, felszereléseket, dohánygyárakat, fa-, textil- és fémipari szakiskolákat, ásványvizeink forgalomba hozatalát. Megköszönjük a Magas Tátra világhírű felvirágoztatását. Mindezt megköszönjük szépen nektek magyarok, kik velünk emberségesen és őszintén jól bántatok.
’És te Levocsa, te kőoroszlán, nyújtsd ki a nyelvedet rám, ha mindez nem igaz. De nyújtsd ki a nyelvedet arra is, aki ki merte a száján azt a szörnyű bűnt ereszteni a zipserek közül, hogy ő Magyarország mostoha fia volt’.
Még hálálkodni sem akarunk koldusmódra, mert az ízetlen volna. Egyszerűen búcsúzunk, tiszteletreméltóan, meghatottan. Reszkető karunk kitárjuk elszakadt testvéreink, földönfutó fiaink után, akik nekünk kedvesek voltak, de akiket a rövidlátás kiűzött.
Szlovák apák, magyar anyák, gyermekek, unokák, kik széjjel vagytok szakítva, ne feledjétek el egymást soha! Millió és millió ezüstszál láthatatlanul húzódik keresztül-kasul a levegőben, de rajta mindenütt sűrűn a fájdalom könnye rezeg. Nektek mind istenhozzádot kiáltunk!
Ti pedig becstelen ’Tiborcok’, kiknek a szerencsétlenség pillanatában nem volt egyéb gondotok, minthogy üszköt dobjatok a testvér és testvér közé, legyetek átkozottak elevenen, a földben, a pokolban, az örök tűzön, legyetek átkozottak mindörökké. Ámen.
Most pedig te vén ’Branyiszkó’ és te gomolygó felhőkben tündöklő ’Lomnici csúcs’, ’Gerlachfalvi csúcs’, ti smaragd fénnyel bájoló tengerszemek, te az ’Árpád sírját’ takargató méltóságos ’Magura’ és a Dunajec tükrében pompázó ’Korona hegy’ és ti mind a messzeségben kéklő szepesi hegyek sorakozzatok! Pihenjen el a csalogánydal, húzódjatok meg megremegve ti vendégfecskék, csak az erdők moraja zúgjon! Hömpölyögve zúgjon, a kéklő hegyeken keresztül, a sóhajtásokat vigye el azoknak, kiktől búcsúzunk.
Ti pedig hanyatt-homlok, sziklákon keresztül zúgó, milliárdnyi kristályszemektől fröcsögő szepesi patakok csak fussatok és majd ott, hol folyamokká dagadva hömpölyögtök, mondjátok el, hogy a mi könnyeink nem fognak kiszáradni soha.”