Schaár Er­zsé­be­tet a mű­vé­sze­ti kri­ti­ka a hat­va­nas évek kö­ze­pé­ig, 1966-ig, el­ső szé­kes­fe­hér­vá­ri ki­ál­lí­tá­sá­ig in­kább csak ki­tű­nő port­re­is­ta­ként tar­tot­ta szá­mon. Fe­ren­czy Bé­ni – ez a nem­csak szob­rász­nak, ha­nem író­nak is ki­vá­ló, cso­dá­la­tos egyé­ni­ség – volt az egyet­len, aki már ko­rán, még az öt­ve­nes évek­ben meg­érez­te, s nem­csak meg­érez­te, ha­nem meg­jegy­zen­dő­nek is tar­tot­ta, hogy Schaár arc­ké­pei töb­bek, mint egy­sze­rű­en csak jó port­rék: “…ezek a kép­más­ok az örök­lét je­gyé­ben ké­szül­tek, je­len­lét­ük egy má­sik, ma­ga­sabb ren­dű lét­re utal …” – ír­ta és lej­jebb így foly­tat­ja: “… bár … el­ső­sor­ban kép­más­ok, töb­bek, mé­lyebb és ál­ta­lá­no­sabb ér­tel­mű­ek an­nál …” .

Fe­ren­czy fe­dez­te fel azok­nak a lát­szó­lag igény­te­len, ap­ró fa­dom­bor­mű­vek­nek az ér­té­két is, ame­lyek­ből gyűj­te­mé­nyünk is őriz nyol­cat. Fe­ren­czyt azon­ban ak­kor csak a pusz­ta kva­li­tás ra­gad­ta meg, az a té­ri prob­lé­ma, amit va­ló­já­ban fe­sze­get­tek (s ami – ma már ezt ért­he­tő­en sok­kal vi­lá­go­sabb előt­tünk! – Schaár ak­ko­ri port­ré­it az el­té­rő for­mai meg­je­le­ní­tés el­le­né­re is ro­ko­ná­vá tet­te az “örök­lét je­gyé­ben ké­szült” egyip­to­mi plasz­ti­kák­nak), el­ke­rül­te a fi­gyel­mét. – Per­sze, az azok­ban az évek­ben a gyer­me­két ott­ho­ná­ba visz­sza­hú­zód­va ne­ve­lő mű­vész is in­kább csak ösz­tö­nö­sen ta­lál­ta meg az áb­rá­zo­lás­nak ezt az út­ját. A hat­va­nas évek ele­jé­től mind tu­da­to­sab­bá vált Schaár mű­vé­sze­té­ben a tér­prob­lé­mák ku­ta­tó bon­co­lá­sa. Ez a tö­rek­vés szül­te gia­co­met­tis kor­sza­kát, amely­ből né­hány jel­leg­ze­tes da­rab gyűj­te­mé­nyünk­ben is meg­ta­lál­ha­tó.

A Lé­pő fiú, a Fiú és le­ány, s a Kó­ré pen­ge­éles for­má­ik­kal ke­mé­nyen éke­lőd­nek a tér­be, s az így ki­ha­sí­tott da­ra­bot vég­le­ge­sen és ki­zá­ró­la­gos igény­nyel te­szik a ma­gu­ké­vá. Fi­gu­rá­i­nak ez a szin­te erő­sza­kos igé­nye a tér ki­zá­ró­la­gos ki­sa­já­tí­tá­sá­ra oly szo­ron­ga­tó ma­gány­ér­ze­tet kel­tett (és kelt) a né­ző­ben, amit Schaár ma­ga is alig tu­dott el­vi­sel­ni, s amit min­den esz­köz­zel sze­re­tett vol­na föl­ol­da­ni. Ezért is pró­bál­ko­zott már a hat­va­nas évek ele­jé­től a cso­port­kom­po­zí­ci­ók­kal. De mint gyűj­te­mé­nyünk­ben az Öt fiú, vagy a Kó­rus pél­dái is bi­zo­nyít­ják, az egyes fi­gu­rák szi­go­rú té­ri el­kü­lö­nü­lé­se így is meg­ma­radt, s a ma­gá­nyos­ság ér­ze­te nem hogy ol­dód­na, in­kább már-­már az el­vi­sel­he­tet­len­sé­gig fo­ko­zó­dik.

Két­ség­te­len ezek­nek a kom­po­zí­ci­ók­nak Gia­co­met­ti­vel va­ló ro­kon­sá­ga – és még­se! Gia­co­met­ti ugyan­is nem is­mer­te a ma­gány­nak azt a szá­raz­sá­gát, ami Schaár szob­ra­it el­ső­sor­ban jel­lem­zi. Gia­co­met­ti szob­rai von­za­nak, ér­zel­met kí­ván­nak, s a szo­bor és né­ző­je kö­zött pil­la­na­tok alatt ki­ala­kult va­la­mi­fé­le kom­mu­ni­ká­ció. Schaár­nak ezek a fi­gu­rái azon­ban min­den­fé­le kö­ze­le­dést a leg­me­re­veb­ben visz­sza­uta­sí­ta­nak, ma­gá­nyu­kat nem akar­ják és nem tud­ják föl­ad­ni.

Ezt az el­uta­sí­tó ma­ga­tar­tást még szem­be­tű­nőb­bé te­szi, hogy ugyan­ezek­ben az évek­ben ké­szí­tet­te Schaár azok­nak a kom­po­zí­ci­ó­i­nak so­ro­za­tát, ame­lyek pe­dig va­la­mi túl­ára­dó ér­ze­lem­től iz­za­nak. Ilye­nek gyűj­te­mé­nyünk­ben a Bun­dás nők fél­re­ért­he­tet­le­nül ki­hí­vó alak­ja, az ágy­ban ösz­sze­ka­pasz­ko­dó Sze­rel­me­sek, az Al­vó nő, a Fek­vő nő foj­tott ero­ti­ká­jú kom­po­zí­ci­ói, s ve­lük az el­len­té­tes tar­ta­lom el­le­né­re is oly ro­kon Ha­lott ka­to­nák. Ön­kén­te­le­nül is Baude­laire so­ra jut ró­luk eszünk­be: A rom­lás vi­rá­gai.

Schaár két­fé­le te­remt­mé­nye­i­vel egy­for­mán elé­ge­det­len volt. Az el­sők­nél za­var­ta az át­ha­tol­ha­tat­la­nul üres tér, amely­ben lé­tez­tek, az utób­bi­ak­nál pe­dig ép­pen en­nek a hi­á­nya: ára­dó ér­zel­mi fű­tött­sé­gük el­le­né­re is szám­ki­ve­tet­tek, hi­ány­zik a lé­te­zés há­rom di­men­zi­ó­já­nak ott­ho­nos bur­ka.

Ezt a te­ret, ezt az “ott­ho­nos bur­kot,” szob­rai és sa­ját ma­ga lé­te­zé­si he­lyét ta­lál­ta meg Schaár Er­zsé­bet, ami­kor egy na­pon ott­ho­ná­ban, az öreg bu­da­fo­ki ház hu­za­tos bel­se­jé­ben hir­te­len meg­ér­tet­te, hogy ve­ge­tá­ló szám­ki­ve­tett­jei és örö­kös ma­gány­ra ítélt fi­gu­rái va­ló­já­ban csak an­nak a ház­nak a fa­lai közt ta­lál­hat­nak egy­más­ra. Schaár több­ször is be­szélt er­ről a “föl­fe­de­zé­sé­ről”, a bu­da­fo­ki ház és a ben­ne nyí­ló aj­tók, ab­la­kok ál­tal kö­rül­zárt, il­let­ve fel­tá­ru­ló te­rek­ről. Va­ló­já­ban per­sze nem ezt a konk­rét há­zat fe­dez­te fel szob­rai szá­má­ra, ha­nem a vá­ros­la­kó em­ber – mind­nyá­junk – kö­zös, ott­ho­no­san is­mert, vagy nosz­tal­gi­ku­san vá­gyott te­rét.

Schaár szá­má­ra azon­ban az így meg­ta­lált tér nem­csak egy­sze­rű­en az em­ber, a szo­bor he­lye volt, ha­nem ön­ma­gá­ban is plasz­ti­kai ér­ték hor­do­zó­ja, ma­ga a szo­bor! – És et­től kezd­ve pró­bál­ta ezt a te­ret, ezt a szob­rot az is­mert ele­mek­ből: fal, ab­lak, aj­tó; fel­épí­te­ni. Az 1967-es mid­del­he­i­mi bi­en­ná­lén is sze­re­pelt nagy Ólom­fal (Ólom­szék) ese­té­ben ez még alig több, mint egy dom­bor­mű fel­na­gyí­tá­sa (Vilt Ti­bor, az élet- és pá­lya­társ egy év­ti­zed­del ko­ráb­ban ké­szí­tett Szék és ab­lak cí­mű re­li­ef­je adott eset­ben sok­kal több szel­le­mi és plasz­ti­kai iz­ga­lom­mal is szol­gált. A port­ré­szob­rász és kis­plasz­ti­kus Schaár szá­má­ra azon­ban még­is ez a mun­ka je­len­tet­te a “mé­ret­ben” va­ló gon­dol­ko­dás kez­de­tét.) A va­la­mi­vel ké­sőb­bi élet­nagy­sá­gú Aj­tók, vagy az Ab­lak és a Há­rom fal kis­bron­zai már azt az élő te­ret fo­gal­maz­zák meg, amit Schaár (és mind­any­nyi­unk) szá­má­ra je­lent a hét­köz­nap­ok kör­nye­ze­te. A Bronz pers­pek­tí­va, a Bel­ső tér I. és II., az Egy­más­ba nyí­ló te­rek, és min­de­nek­előtt a Kék­sza­kál­lú her­ceg vá­ra kom­po­ná­lá­sa­kor a mű­vész érez­he­tő­leg nem­csak egy­sze­rű­en meg­fo­gal­maz­ta (le­ha­tá­rol­ta és át­te­kin­tet­te) az adott te­re­ket, ha­nem tő­le csak rit­ka eset­ben ta­pasz­talt öröm­mel él­te át ma­ga is a te­rem­tett tárgy anyag ad­ta szép­sé­ge­it: a hát­ra­fe­lé pers­pek­ti­vi­ku­san rö­vi­dü­lő bronz fa­la­kon a fé­nyek csil­la­ná­sát, az át­tet­sző üveg­fa­lak szín­já­té­kát, az egy­mást met­sző te­rek ün­ne­pi va­rá­zsát.

Ezek az em­ber nél­kü­li szob­rok sem em­ber­te­le­nek, hisz Schaár e te­rek­ben el­ső­sor­ban még­is azt az egy­szer me­leg, más­kor ri­deg kör­nye­ze­tet ke­res­te, amely­ben mind­nyá­jan ott­ho­nuk­ra is­mer­he­tünk. És en­nek el­le­né­re (vagy ép­pen ezért?) ami­kor e szo­bor-­tér­ben meg­je­le­nik az em­ber, ak­kor az ered­mény min­dig egy egy­sé­ges té­ri szi­tu­á­ció. A fa­lak és aj­tók, ab­la­kok so­ha nem egy meg­ha­tá­ro­zott hely­szín je­lö­lői, ahol va­la­mi ép­pen tör­té­nik, s az em­ber sem vé­let­len van je­len, mert va­la­mi te­vé­keny­sé­ge oda­szó­lí­tot­ta őt: ar­chi­tek­tú­ra és fi­gu­ra ezek­ben a kom­po­zí­ci­ók­ban vég­le­te­sen kö­tőd­nek egy­más­hoz. Az Aj­tó­ban ál­ló le­ány, a ti­ha­nyi Tu­dó­sok, a Bolt­ívek, a Fal előtt és fal mö­gött, vagy az Em­lék­mű alak­jai egy rég­múlt­ból fel­me­rü­lő kép is­me­rős­sé­gé­vel áll­nak (va­ló­szí­nű­leg már vég­te­len ide­je!) he­lyü­kön. Schaár – úgy tű­nik – a mű­vé­szet­nek egy már rég fe­le­dés­be me­rült tit­kát fej­tet­te meg: mert ezt a faj­ta ter­mé­sze­tes kö­tő­dést (ami nem egy­sze­rű­en csak egy­más­ra utalt­ság!) iga­zá­ból csak a gö­rö­gök is­mer­ték.

A hat­va­nas évek vé­gén a ha­zai kri­ti­ka szin­te egy­han­gú­an Ma­ri­sol és Se­gal tö­rek­vé­se­i­vel ve­tet­te ösz­sze Schaár új kor­sza­kát, mi­köz­ben nem fi­gyel­tek föl rá, hogy az előb­bi szá­má­ra kö­zöm­bös szob­rai meg­je­le­né­si he­lye, míg a má­sik szá­má­ra pe­dig e hely csak dísz­let, ahol a fi­gu­ra, vagy fi­gu­rák “föl­lép­nek”, elő­ad­ják “je­le­ne­tü­ket”. Igaz, Schaár vég­le­ges­nek tű­nő té­ri szi­tu­á­ci­ó­i­ban is van va­la­mi nyug­ta­la­ní­tó le­he­tő­ség (amit a kri­ti­ka kö­vet­ke­ze­te­sen az eset­le­ges­ség­gel té­vesz­tett ösz­sze), egy le­he­tő­ség, ami a min­den meg­tör­tén­het fe­szült­sé­gét hor­doz­za ma­gá­ban.

Schaár szi­tu­á­ci­ó­i­ban “min­den meg­tör­tén­het”, mi­köz­ben sem­mi sem tör­té­nik. Egy tömb­ből sza­bott, az “örök­lét je­gyé­ben” szü­le­tett asz­szony­ala­kok áll­nak egy hám­ló va­ko­la­tú fal­nál – Fal előtt és fal mö­gött – egy aj­tó nyí­ló te­ré­ben – Aj­tó­ban ál­ló le­ány – egy ab­lak mö­gött – Em­lék­mű, vagy ép­pen Ti­hany­ban, a tó part­ján, ar­chit­rá­vos ka­puk előtt – Tu­dó­sok. Rez­ze­net­len arc­cal és moz­du­lat­la­nul áll­nak. Ugyan­az­zal az ál­lan­dó­ság­gal, mint mö­göt­tük a fal, lá­buk alatt a kő, fe­jük fe­lett az ar­chit­ráv, Va­ló­já­ban nem tör­té­nik sem­mi.; Csak van; Csak lé­te­zik. – Igen, “csak lé­te­zik”, de en­nek a lé­te­zés­nek min­den le­he­tő­sé­gé­vel!

1974-ben Szé­kes­fe­hér­vá­rott a Csók Ist­ván Kép­tár­ban ren­de­zett Schaár Er­zsé­bet nagy­sza­bá­sú ki­ál­lí­tást. Iga­zá­ból, a szó meg­szo­kott ér­tel­mé­ben per­sze ez már nem is volt ki­ál­lí­tás. Schaár egy­sze­rű­en el­fog­lal­ta, kom­po­zí­ci­ó­i­val ki­sa­já­tí­tot­ta a kép­tár adott te­rét. A föld­szin­tet ha­tal­mas ki­ra­kat töl­töt­te ki, a lép­csők in­dí­tá­sá­nál egy er­ké­lyen ál­ló le­ány­alak fo­gad­ta a lá­to­ga­tót. Az eme­le­ten elő­ször egy kis tér­re lép­tünk, ahol újabb ki­ra­kat, em­lék­mű, s nyí­ló aj­tók te­ré­ben ál­ló két nő­alak (Ápo­ló­nők) vá­ra­koz­tak. A tér vé­gén ar­chit­rá­vos, ket­tős ka­pu mö­gött egy iga­zi ut­ca nyí­lott. Az ut­cá­ban fa­lak, aj­tók, ab­la­kok előtt és kö­zött az is­mert Schaár­-asz­szo­nyok áll­tak, s az ab­la­kok mö­gött ott vol­tak Schaár exp­resz­szív re­a­liz­mus­sal min­tá­zott ré­geb­bi és újabb port­réi is, ott volt édes­any­ja fe­je és Bar­tók Bé­láé, Ko­dály Zol­tá­né, mű­vé­sze­ké és po­li­ti­ku­so­ké, tu­dó­so­ké. – Is­mert fa­lak, is­mert ar­cok, is­mert ab­la­kok és gesz­tu­sok vo­nul­tak fel; – Így együtt még­is va­la­mi egé­szen újat fe­dez­het­tünk fel ben­ne: az egész döb­be­ne­tes ere­jű em­lék­mű­ként ölel­te (nem kép­le­te­sen, ha­nem a szó va­ló­di ér­tel­mé­ben: a tér­re, ut­cá­ra be­lé­pőt kö­rül­vet­te, ölel­te) ma­gá­hoz, ma­gá­ba a szem­lé­lőt.

Em­lék­mű­ként állt előt­tünk ez a ha­tal­mas­ra nőtt kom­po­zí­ció, pe­dig nem an­nak ké­szült. Schaár egy­sze­rű­en csak a te­ret, sa­ját ma­ga és szob­rai lé­te­zé­si te­rét ke­res­te és akar­ta meg­te­rem­te­ni, azt a te­ret, ami­ről már fön­tebb szól­tunk. Az Ut­ca fa­lai közt vég­le­ges he­lyük­re ke­rül­tek a csön­de­sen ál­ló fi­gu­rák, a lát­szó­lag más vi­lág­ból ide­ér­ke­zett port­ré­szob­rok, és vég­le­ges he­lyük­re ke­rül­tek az ab­la­ko­kon be­né­ző, a fa­lak közt ér­dek­te­le­nül, vagy cso­dál­koz­va sé­tá­ló, vé­gig­si­e­tő, vagy el­bá­mész­kod­va meg­ál­ló lá­to­ga­tók is.

Em­lék­mű, mo­nu­ment lett az ut­ca, s egy­szer­re, ek­kor vált nyil­ván­va­ló­vá (szin­te ért­he­tet­len, hogy ad­dig mi­ért nem vet­tük ész­re?), hogy Schaár leg­jobb mű­vei min­dig is azok vol­tak. Ahogy em­lék­mű­ként lát­juk, érez­zük itt, eb­ben a gyűj­te­mény­ben is az Aj­tó­ban ál­ló le­ány, a Fal előtt és fal mö­gött, a Kó­ré, az Aj­tók, vagy ép­pen a cí­mé­ben is “Em­lék­mű” kom­po­zí­ci­ó­it. Em­lék­mű­vé te­szi őket a be­fe­je­zett­ség­nek, a vég­le­ges­ség­nek és a “min­den meg­tör­tén­het” le­he­tő­sé­gé­nek föl­old­ha­tat­lan el­lent­mon­dá­sa, a szo­bor­ban fe­szü­lő lá­tens iz­ga­lom. Ez a fe­szült­ség sű­rí­ti ösz­sze a kom­po­zí­ci­ók kö­rül a le­ve­gőt, s ez a fe­szült­ség vib­rál ide­ge­ink­ben, ami­kor egy pil­la­nat­ra meg­áll­va előt­tük egy élet­re rab­ja­ik­ká vá­lunk.

A hat­va­nas évek egyik leg­je­len­tő­sebb szob­rá­sza, az ame­ri­kai Ed­ward Ki­en­holz kom­po­zí­ci­ó­it szin­tén az egy­sze­ri és a “min­den meg­tör­tén­het” fe­szült­sé­ge te­szi fe­lejt­he­tet­len­né. De Ki­en­holz szá­má­ra már az egy­sze­ri is eset­le­ges, és ép­pen ezért nem­csak vál­lal­ja, ha­nem hir­de­ti is a dol­gok bi­zony­ta­lan­sá­gát. Eb­ből a nyílt­ság­ból kö­vet­ke­zik, hogy Ki­en­holz nem is­me­ri, mert nem is­mer­he­ti azt a fe­sze­sen zárt, le­ha­tá­rolt te­ret, ame­lyet Schaár Er­zsé­bet te­rem­tett mű­vei kö­zött. A ket­te­jük köz­ti ro­kon­ság még­is ta­gad­ha­tat­lan: szán­dé­ko­san, vagy ön­kén­te­le­nül (kár is fe­sze­get­ni, va­ló­szí­nű­leg így is, úgy is) mind­ket­ten egy kor­szak­nak ál­lí­tot­tak ma­ra­dan­dó em­lék­mű­vet egy olyan mű­vé­sze­ti di­vat – stí­lus? – a pop art ár­nyé­ká­ban, esz­kö­zei föl­hasz­ná­lá­sá­val, amely szán­dé­ka sze­rint az ilyen “örök” tö­rek­vé­sek­nek in­kább csak frics­kát szánt.