Az épületről

A mai Fő utca – Szt. János köz – Oskola utca által határolt telket 1688-ban, a városnak a török minaretes templomot és a hozzá kapcsolódó épületet használták és lakták. Az új templomot és a hozzá csatlakozó rendházat két lépcsőben építették 1742 és 1756 között, valószínűleg a martin Wittwer köréhez tartozó Paul Hatzinger tervei szerint. A szétoszlatott jezsuitáktól 1777-ben pálos atyák vették át a templomot, rendházat és a csatlakozó gimnáziumot. 1786-ban azonban ők is a feloszlatás sorsára jutottak. A rendház épülete a katonaság birtokába került, s eleinte raktárnak, később pedig – a napóleoni háborúk idején – kórház céljára használták. 1813-ban a ciszter rend kapta birtokába a templomot, a rendházat és a gimnáziumot. A szerzetesrendek 1950-ben bekövetkezett feloszlatása után a rendházban középiskolás diákotthont nyitottak.

Az épület 1978-ban került a múzeum kezelésébe. Ma a Szent István Király Múzeum központja. Itt van a római kőtár mellett a régészeti kiállítás, az épület ad otthont a központi restaurátor műhelynek, a fotólaboratóriumnak, az adattárnak. Itt van az antropológiai gyűjtemény, mely egyike a legnagyobbaknak hazánkban. Itt van központi előadótermünk és a muzeológusok kutatószobái is.

A látogatók figyelmét a kiállításokon kívül szeretnénk fölhívni a lépcsőház és az előadóterem gazdag stukkódíszére, amelynek valószínűleg egy olasz művész az alkotója. A kiállításból a második emeletre vezető lépcsőház freskói a lorettói litánia szövegét illusztrálják. A képek mostanáig ismeretlenek voltak, valószínűleg még a XIX. század elején levakolták őket. Feltételezhető, hogy alkotójuk a templom freskóit készítő Franz Sambachot segítő jezsuita fráter, Anton Werle és Johann Magis közül került ki.