MAROSI ARNOLD MÚZEUMI KÖNYV ÉS RÉGISÉG LÁTVÁNYTÁR

Marosi Arnold, a tudós tanár, régész és gyűjteményszervező, eredeti nevén Málics Mihály, 1873. február 9-én Szilsárkányban született és 1939. január 22-én, Székesfehérváron hunyt el. A budapesti tudományegyetemen földrajz-természetrajz szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett. 1897-ben pappá szentelték. 1902-től Székesfehérváron, Zircen, Szentgotthárdon, Baján majd Pécsett a ciszterci rend főgimnáziumában tanított. Wosinsky Mór útmutatása alapján bekapcsolódott a pécsi városi múzeum szervezési munkáiba. Az ő rendezésében nyílt meg Pécs első állandó múzeumi kiállítása 1904-ben. 1905-től a városi múzeum igazgatója, a tanítás mellett a múzeum gyarapítását, rendszerezését, leltározását is végezte. 1906-ban felélesztette az 1902 óta létező Pécs-Baranyai Múzeumi Egyletet, amelynek titkárává választották. Pécsett és Baranya vármegyében rendszeresen végzett régészeti bejárásokat, leletmentő ásatásokat. Legjelentősebb ásatása az akkor megnyitott pécsi köztemetőben feltárt 37 népvándorlás kori sír.
1909-ben áthelyezték a rend székesfehérvári főgimnáziumába, ahol 1937-ig, nyugdíjba vonulásáig tanított. Pécsett szerzett múzeumi tapasztalata alapján felélesztette az 1873-ban alakult, de tevékenységében szünetelő Fejérvármegyei és Székesfejérvár Városi Történelmi s Régészeti Egyletet. Marosi fáradhatatlan gyűjtőmunkájának eredményeként igen gazdag anyag jött össze, és felmerült a székesfehérvári nyilvános múzeum megalapításának gondolata. A szükséges anyagi alap megteremtése érdekében lelkes lokálpatrióták támogatásával, számos taggal, 1910-ben megalakult a Fejérvármegyei és Székesfehérvári Múzeumegyesület.
Marosi fő feladatának a gyűjtemény gyarapítását, valamint Székesfehérvár és Fejér vármegye múltjának kutatását tartotta. Célja a régészeti, történeti, irodalmi, helytörténeti emlékek összegyűjtése volt. Munkássága jelentős fejezetét alkotják a város és a megye területén végzett régészeti feltárásai, valamint néprajzi gyűjtése. Kiemelkedő a királyi bazilika feltárásában és a Tác-Gorsiumi ásatásokban végzett tevékenysége. 1931 és 1939 között szerkesztésében jelent meg a Székesfehérvári Szemle, a Fejérvármegyei és Székesfehérvári Múzeumegyesület közlönye, amelyben ő maga is rendszeresen publikált.
A Szent István Akadémia rendes tagja, a Műemlékek Országos Bizottságának levelező tagja, az Országos Régészeti Társulat választmányi tagja és az Országos Magyar Hadimúzeumi Egyesület levelező tagja volt. 1931-ben kormányfőtanácsosi kinevezést kapott.

MAROSI ARNOLD, A MÚZEUMALAPÍTÓ

A Fejérvármegyei és Székesfehérvári Múzeumegyesület megalakulását követően Marosi Arnold elsődleges célja az önálló múzeumi épület megszerzése volt. 1911-ben az Oskola utca 16. számú lakóépület bérelt helyiségeiben helyezték el a múzeumi anyagot. Marosi első teendője a tárgyak beleltározása és konzerválása volt. Philipp István rajztanár segítségével a tárgyakat megszámozták, s vázlatokkal illusztrált törzskönyvet állítottak össze, szakszerű pontossággal. A rendezés során a tárgyakat tematikusan csoportosították, s kialakították a régészeti, néprajzi és iparművészeti, valamint a könyvtári osztályt.
Az I. világháború okozta megtorpanás után sikerül talpra állnia az egyesületnek, és 1922-ben az olvasható a Fejérmegyei Naplóban, hogy a Főfelügyelőségtől elismerést kaptak, mivel “a székesfehérvári muzeum őskori, római és népvándorláskori gazdag és kifogástalanul feldolgozott anyagával legjelentősebb vidéki gyűjteményeink egyike.”
Amikor a múzeum 1929-ben végre új, önálló épületet kapott – az akkori Bognár utca (ma Országzászló tér) 3. szám alatt, ahol ma is áll -, Marosi a megnyitó beszédében határkőnek nevezte azt a város és a megye művelődéstörténetében. Az új épületbe való költözéskor Marosi így beszélhetett: “Ez a muzeum tehát szemben más szerencsésebb vidékiekkel, tisztán a helyi érdekeltségek filléreiből kapta meg jelenlegi diszes köntösét. Az otthonszeretet és a megbecsülés hozta azt létre, melyet a muzeumegyesület immár husz éves működése váltott ki Székesfehérvár és Fejérvármegye közönségétől.”
1935-ben kiállítást rendeztek a Múzeumegyesület fennállásának 25. évfordulója alkalmából. A jubileum évének másik fontos eseménye, hogy megkezdték a múzeumépület bővítését, így új kiállítóterekhez és raktárakhoz juthatott a múzeum.
Marosi halála után és a második világháború alatt akadozott a Múzeumegyesület működése, majd 1944-ben megszűnt.
A később hivatalba lépett múzeumigazgató, Fitz Jenő így emlékezett: “Amikor 1949-ben, tíz évvel halála után átvettem örökét, egy 100 %-ig beleltározott, a kor igényei szerint nyilvántartott gyűjteményt találtam, amelyből csak Marosi személye, mozgósító ereje, a múzeum aktív közművelődési tevékenysége hiányzott.”
A látványtárban a Marosi Arnold vezetése alatt kialakult múzeumi törzsgyűjteményre alapozva, a kor szellemét megidézve jelenítjük meg a klasszikus muzeológiai tudományágakat – régészet, művészettörténet, néprajz – a törzsgyűjtemény tárgyi anyagán és a múzeumi szakkönyvtár könyvanyagán keresztül.

A SZENT ISTVÁN KIRÁLY MÚZEUM KÖNYVTÁRÁNAK TÖRTÉNETE

A Szent István Király Múzeum könyvtárának története szorosan kapcsolódik a múzeumtörténethez, így csaknem 140 éves múltra, s a múzeumhoz hasonlóan három különböző korszakra tekint vissza.
Az első korszakban, az 1873-ban alapított Fejérvármegyei és Székesfejérvár Városi Történelmi s Régészeti Egylet időszakában elsősorban muzeális értékű könyvek kerültek a gyűjteménybe, mely kizárólag ajándékozás útján gyarapodott. Az adományoknak köszönhetően már az egylet megalakulásakor több becses régiség gyűlt össze: 1205 db érem és 48 db különféle tárgy. A 48 db különféle tárgy között található az első könyvtári ajándék, egy selyemre nyomott színlap, melyet Forster József (1831-1875), a Székesfejérvár című újság szerkesztője és kiadótulajdonosa még 1871-ben adományozott az alakuló régiségtárnak. A könyvállomány az első egyleti évkönyv szerint 1885-ben “mintegy 300 könyvből” állt.
A második korszak az 1910-ben újjáalakult Fejérvármegyei és Székesfehérvári Múzeumegyesület időszaka, Marosi Arnolddal az élen. Az átvett régiségtári gyűjtemény tematikus csoportosításakor a könyvtári anyag rendezését Marosi személyesen végezte. Ebben az időszakban a helyi nyomtatványokból főként ajándékozás útján létrejött egy páratlan helytörténeti gyűjtemény, és a jó anyagi feltételek, főleg az államsegély lehetővé tette, hogy Marosi a teljesség igényével szerezze be a legfontosabb régészeti, történelmi, néprajzi, művészettörténeti műveket és szakfolyóiratokat. Ezzel a tudatos vásárlással a múzeumi kutatómunka hátteréül szolgáló kisebb szakkönyvtár alakult ki. 1913-ban a törzsállomány 3807 db volt.
A harmadik, napjainkig tartó korszak a muzeális értékű könyvtár-töredékek megmentésének és a tudományos szakkönyvtár megteremtésének időszaka. Az 1960-as évektől kezdődően a Szent István Király Múzeum által megjelentetett idegen nyelvű évkönyvek, tudományos kiadványok, kiállítási katalógusok széleskörű hazai és nemzetközi kiadványcserét tettek lehetővé. Ebben a periódusban a múzeumi tudományok – régészet, történelem, antropológia, néprajz, művészettörténet, kortárs művészet – szakirodalma nagymértékben gyarapodott vásárlás, illetve elsősorban a belföldi és külföldi kiadványcsere révén. A jelenleg közel 90 ezer kötetes könyvtár nyilvános tudományos szakkönyvtár, amely minden olvasó számára nyitott. Az állományában való tájékozódást cédulakatalógus és on-line számítógépes katalógus teszi lehetővé.

A KÖNYVTÁRI GYŰJTEMÉNY

A múzeumi könyvtárban kiemelkedő helyet foglal el a muzeális értékű régi könyvállomány, melyben találhatók antikvák (1500-1600 között megjelent külföldi mű), 17. századi külföldi irodalom, 1851 előtt Magyarországon megjelent könyvtári dokumentumok, 1851 előtt külföldön megjelent hungarikumok (magyar nyelven, magyar szerzőtől, illetőleg magyar vonatkozású tartalommal keletkezett dokumentum). Művelődéstörténeti, helytörténeti szempontból értékesek a dedikált kötetek, a könyvtár-töredékek és a hagyatékok.
Az 1870-es évektől kezdve a birtokos nemesek, a megyei papság és a tehetős polgárok a számos tárgy mellett értékes könyveket is ajándékoztak a régiségtárnak. A Fejérvármegyei és Székesfejérvár Városi Történelmi s Régészeti Egylet alelnökének megválasztott Kőnig Mór apátkanonok ajándékozta a könyvtár legrégibb kötetét, egy 1509-ben nyomtatott bibliát. Gersits Ferenc portugáliai királyi kamarás ajándéka a könyvtár egyik legszebb darabja, az 1516-os párizsi kiadású, pergamenre nyomtatott, illuminált hóráskönyv.
1913-ban Gémesi Károly adonyi intéző az adonyi görögkeleti egyház régi, cirill betűs szertartás és imakönyveit, közöttük két kéziratot, egy ősnyomtatványt, négy antikvát és több 18. századi liturgikus könyvet ajándékozott a múzeumegyesületnek. Különösen figyelemre méltó a budai másoló műhelyben készült, 1597-es keltezésű illuminált kódex, a Tetraevangélium. Ugyancsak 1913-ban Fanta Adolf székesfehérvári orvos, botanikus, jeles könyvgyűjtő hagyatékából került a múzeumba Adam Lonitzer 1574-ben Frankfurtban nyomtatott, színesre festett ábrákat tartalmazó botanikai könyve, a Kräuterbuch. 1929-ben Blau Arnold szabadbattyáni földbirtokos 232 darab, korábban a Batthyány család tulajdonában lévő nyomtatvánnyal gazdagította a könyvtárat.
Régi állományunkban hangsúlyos szerepet játszik a Batthyány gyűjtemény, hiszen a II. világháborút követően, a polgárdi Batthyány-kastélyból több mint 1500 kötet került a múzeumba. Az iszkaszentgyörgyi Bajzáth-Pappenheim-kastélyból több mint 200 kötetet, a verebi Végh-kastélyból mintegy másfélezer tételt számláló unikális kottagyűjteményt őriz a könyvtár. A szakkönyvtári állományt gazdagította a feloszlatott ciszterci rend könyvtárának jó része, elsősorban az ókori szerzők művei, a történettudomány, a természettudomány és a régi folyóiratok kötetei, valamint Ybl Ervin művészettörténész, Pesovár Ferenc és Kresz Mária néprajzkutatók, György Oszkár költő, műfordító és Barta Lajos szobrászművész hagyatéka.

RÉGÉSZETI GYŰJTEMÉNY

Marosi Arnold nevéhez fűződik a Szent István Király Múzeum régészeti gyűjteményének megalapozása. Az összegyűjtött régészeti leletek száma több ezerre tehető, melyek részben szórványként, részben a lelőhelyek pontos rögzítésével, és nagyrészt feltárásokból kerültek elő. Munkásságának köszönhetően folytatódott az 1848-as ásatások után a székesfehérvári középkori bazilika feltárása, a Székesfehérvár környéki honfoglalás kori temetők és a középkori várfal kutatása. A megyében is kiemelkedő régészeti feltárások kezdődtek meg, mint a bicskei újkőkori telep, a pákozdi középső bronzkori földvár, a csóri, szintén középső bronzkori mészbetétes kerámia népességének temetője, a kora vaskorból származó váli temető feltárása, a csákberény-orondpusztai római kori villa, a csákvári késő római kori, az alcsúti koracsászárkori temető, a vajtai római kori kocsi sír, az előszállás-bajcsihegyi és a csákberény-orondpusztai avar temető kutatása. Nevéhez kapcsolódik a csákvári, őskőkorból származó Báraczházi-barlang kutatásának elősegítése, és a Tác határában fekvő római kori település, Gorsium-Herculia, valamint a dunaújvárosi (Intercisa) késő római kori temető feltárásának elindítása. Részben a nevéhez fűződik a székesfehérvári királyi bazilika megmaradt romjait bemutató Romkert kialakítása is.
Marosi Arnold gyűjtéséből és legjelentősebb feltárásaiból kerültek ki a látványtárba régészeti korszakonként a leletanyagok. Hiánypótlásnak tekinthető, hogy elsősorban olyan tárgyakat helyeztünk el, melyek többnyire eddig még nem, vagy már több mint 20 éve nem, vagy igen rövid ideig voltak láthatók a nagyközönség számára. Ilyen például a csóri, középső bronzkori mészbetétes kultúra temetőjéből származó egyedülálló agyagláda, a bronzkorból származó, lelőhely nélküli, épen maradt bronzból készült kard, a pákozdi középső bronzkori földvár eddig kiállításra nem került hatalmas leletanyagának és a kora vaskorból származó, később azonosításra került, úgynevezett váli kultúra nagyszámú leleteinek egy kis része.
A kiállított leletek jelentős darabjai a Báraczházi-barlangból előkerült, ritkaságszámba menő őskőkori állatcsontok: az őstulok- és lócsontok, hiéna állkapcsa, valamint a korai mezolitikumból származó, Nádasdladányból előkerült szigony. Az újkőkortól kezdődően a középkor végéig elsősorban a mindennapi használatra készített edények, eszközök, valamint fegyverek és ékszerek kerültek bemutatásra, de helyet kaptak az őskor bronzkori időszakából származó halotti urnák is.

NÉPRAJZI GYŰJTEMÉNY

Marosi Arnold múzeumigazgatósága első szakaszában, az 1910-es években jelentős mértékben gyarapodott a gyűj­te­mény céhes anyaga: a szé­kes­fe­hér­vá­ri és Fejér megyei céhek ér­té­kes használati tárgyai (céh­ládák, céh­korsók, céh­zászlók, cégérek) vala­mint irat­anyagai (céh­levelek, vándor­könyvek, céhsza­bályzatok, nyilván­tartások) kerültek a múzeum­ba. Máig ez az anyag alkotja néprajzi gyűj­temé­nyünk legrégebbi, tör­té­neti­leg is legértékesebb anyagát, melyek közül a látványtár polcain a közelmúltban restaurált céhládák kaptak helyet. A céhláda a céh legfontosabb iratainak, pecsétjének, pénzének őrzésére szolgált, s a céhmester házánál őrizték. A céhgyűléseket az atyamester házánál, a nyitott céhláda előtt tartották.
A másik fontos néprajzi tárgycsoport, amelyből ízelítőt kínálunk, a Közép-Dunántúl legjelentősebb fazekas központjához, Csákvárhoz kapcsolódik. A 19. század közepén közel kétszáz fazekasmester dolgozott Csákváron. Már Marosi idejében is nagyszámú kerámia került az itt készült műhelyekből a gyűjteménybe. Csákváron a fazekasság valamennyi ága – fazekas, korsós, tálas, kályhás – képviselve volt. A kályhásság kivételével a három mesterség legjellemzőbb termékeit mutatjuk be: a messze földön híres, tűzálló agyagból készült csákvári csíkos fazekakat, a mázas és mázatlan, kerekszájú, fülén ivónyílással ellátott vizeskorsókat, valamint a különböző méretű és változatos díszítésű tálakat.
Néprajzi gyűjteményünk igen tekintélyes, több száz darabból álló kékfestő nyomódúccal rendelkezik. Ezek segítségével vitték fel a kívánt mintát szigetelőanyag (viasz) rányomásával a vászonra. A kék festékfürdőből kivéve a minta fehér maradt. A nyomódúcok között vannak fából faragottak, rézszegekkel, rézlemezekkel, huzalokkal kialakított minták. A kékfestő anyagok felhasználása igen elterjedt volt a 19. századi Fejér megyei és székesfehérvári népviseletben a 20. század első feléig.