Ybl Ervin (1890–1965) művészettörténeti munkássága

Ybl Ervin 1890-ben született Budapesten. A századforduló éveiben járta iskoláit, az 1910-es években vált felnőtté. A békés, nyugodt családi légkör és neveltetés egész életére hatással volt. Művészettörténészi pályafutásának hátterét a polgári família, annak 19. században gyökerező etikája és művészetszeretete adta. A művészet, a zene, az irodalom szeretete mindvégig jelen volt a család életében. A felnőttként is sokáig szüleivel lakó Ybl Ervin édesapjával gyakran játszott négykezes zongoradarabokat. A muzsika iránti vonzalom végigkísérte életét, munkásságát, sőt szakírói tevékenységét is: műleírásaiban gyakran megtalálhatók a zenei hasonlatok. Bár építész szeretett volna lenni vagy „esztétikus”, a család kívánságának eleget téve a pesti jogi karra iratkozott be. De délutánonként bölcsészeti órákat látogatott. Harmadik egyetemi évét a párizsi Sorbonne-on végezte (délelőtt írt, délután múzeumokat és műemlékeket látogatott, este színházba, koncertre ment). Sokat utazott. 1911-ben avatták jogtudományi doktorrá. Jól beszélt, olvasott és írt franciául, németül, később megtanult olaszul és angolul is. Egy év múlva állást kapott a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban fogalmazóként. Viszonylag alacsony beosztása tette lehetővé, hogy idejét a művészettörténetnek szentelje.

Korán kezdte művészeti írói pályafutását. Már 1912-ben, 22 évesen A torzó művészete címmel megjelent egy írása Michelangelóról a Nyugatban. Két évvel később első könyve (Az ornamentika, 1914) is elkészült.

Tudta, hogy céljai eléréséhez a jogi mellett a bölcsészdoktorátust is meg kell szereznie. Amikor eljutott Pasteiner Gyula egyetemi előadásaira, csalódnia kellett: „könyvekből, ábrákból sokkal  jobb művészettörténész lesz valaki, mintha értetlenül sétál a templomban” – mondta Pasteiner. Ybl ezzel szemben a személyes tapasztalást, a közvetlen vizuális élményt emelte első helyre, felülírva minden más megközelítést. 1915-ben szerzett bölcsészdiplomát.

1918-ban belépett egy szabadkőműves páholyba. A jó szándékú, de kicsit naiv tett komoly következményekkel járt: tagsága a háború után kitudódott, és emiatt mellőzést kellett elviselnie: előléptetésektől, hivataloktól esett el.

Az 1920-as évektől rendszeresen publikált, a konzervatív szellemű Budapesti Hírlap képzőművészeti kritikusa volt, és a hírlap vasárnapi mellékletében, a Képes Vasárnapban is dolgozott. Szerzője volt a Budapesti Szemlének, itt 1920-tól egészen 1943-ig, a lap megszűnéséig jelentek meg írásai. A Szemlében a budapesti képzőművészeti kiállításokról tudósító beszámolóin kívül nagyobb, elmélyült tanulmányokat is írt. Ybl több korral és műfajjal is nagy kedvvel foglalkozott. A festészettől az iparművészetig, a gótikától a kortársakig minden érdekelte. Írásaira általában könnyed, szinte csevegő esszéizmus jellemző, melyekben a művészet értékeire rácsodálkozó művelt laikus őszinte öröme is tükröződik. Stílusa a mai olvasó számára olykor kissé nehézkes, túlburjánzó, patetikus.

Ybl kortárs művészet iránti elmélyült érdeklődésének legbeszédesebb tanúja az 1926-ban megjelent Az utolsó félszázad művészete című áttekintő munkája, melyben rövid, de találó mini-portrék és mértéktartó elemzések segítségével mutatta be 50 év fontos festészeti, szobrászati és építészeti tendenciáit. A könyvből sok minden megtudható művészeti ízléséről. A mérsékelt, kevésbé radikális irányzatokat kedvelte. Leginkább az olyan festményeket szerette, melyekre a harmónia és a szépség jellemző, ahol nem fedezhető fel – ahogy ő fogalmaz: – a zavaros gondolkodás, a beteges lélek megnyilatkozása, az elvont törekvés.

Az 1920-as években az esszéista Ybl karrierjének kibontakozása mellett a szaktudós jelentkezésére is felfigyelhetünk. Ettől kezdve gyakran jelentek meg írásai külföldön is, főleg francia és német szaklapokban. Szakmai publikációiban csak konkrétumokkal, egy-egy művészettörténeti részkérdéssel foglalkozott. Gondolkodásának sokszínűségét jelzi, hogy ugyanannyira érdekelték a műalkotások keletkezésének filozófiai, művészetelméleti kérdései, mint az ezeknél jóval konkrétabb attribúciós problémák. Műalkotás-meghatározásait főként a Szépművészeti Múzeum Évkönyveibe írta meg. Sokat járt külföldön. Az utazásokon tanulmányozott emlékek sora, a szakirodalomban való jártassága és a kortársak szerint is legendás vizuális memóriája együtt tették lehetővé, hogy az egyes művekre és alkotóikra vonatkozóan addig nem sejtett összefüggéseket tárjon fel. Az utazásai során szerzett ismereteit nem csak tudományos közleményeiben kamatoztatta, hanem oldottabb, ismeretterjesztő formában is szívesen megírta, így például a Rádióélet című Szépirodalmi és műszaki műsoros képes hetilapban is megjelentek útikönyvstílusú beszámolói.

Ybl Ervin elsősorban a látványból indult ki, és erre fűzte fel elemzéseit és megállapításait. Élete vége felé így írta le módszerét: „Az olasz szobrászatról szóló könyveim azért sikerültek jól, mert minden alkotást a valóságban ismertem, és előttük ellenőriztem mondanivalómat. A látottak annyira kifejlesztették kvalitás-érzékemet és stíluskritikai érzékemet, hogy minden megállapításom ezen az alapon jött létre, csak utóbb kerestem meg hozzájuk az igazoló, hiteles dokumentumokat.”

Munkahelyén, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium Művészeti Osztályán lehetőségei szerint mindent megtett a magyar művészet támogatása és külföldi népszerűsítése érdekében. Ő rendezte számos külföldi művészeti kiállítás magyar anyagát, például az 1926-os brüsszeli kiállítást is, melyen többek között Rippl-Rónai József, Csók István, Szőnyi István és Vaszary János festményei szerepeltek. Az eseményekhez kapcsolódóan a helyszínen gyakran tartott előadásokat. A Magyar Művészet c. folyóirat magyar fordításban közölte a belga sajtó nyilatkozatait, melyekből kiderül, hogy a kiállítást nagy elismeréssel fogadták, és Ybl Ervin megkapta a belga koronarend lovagkeresztjét. A minisztériumi évek idején, 1931-ben egyetemi magántanárságra is pályázott, habilitációs dolgozatának címe: „Toscana szobrászata a quattrocentóban”. Később az egyetemen e tárgykörben tartott előadásokat. Hosszú ideig, több mint 30 éven át dolgozott a Kultuszminisztériumban. 1935-ben, 45 évesen miniszteri tanácsos, majd 1940-ben a Művészeti Osztály vezetője (miniszteri osztályfőnök) lett. Különösen nagy kihívásnak érezte a kortársaival való foglalkozást, de nem tartozott a rettegett kritikusok közé. Yblt új, magas beosztása, hivatali munkája sem akadályozta abban, hogy továbbra is a korábbihoz hasonló gyakorisággal írjon az aktuális művészeti eseményekről, jelenségekről.

A számos tanulmány, cikk, tárca és könyv után első, máig is forrásként használt műve a Lotz-monográfia. Lotz Károly festő születésének századik évfordulóján, 1933-ban emlékkiállítást rendeztek a Szépművészeti Múzeumban. Ugyanebben az évben a Magyar Tudományos Akadémia pályázatot hirdetett a Lotz-monográfia megírására. Ebből az alkalomból íródott és a pályázat nyertese lett Ybl Ervin 1938-ban megjelent Lotz Károly élete és művészete című műve.
Életének meghatározó állomása volt, amikor 1943-ban a kultuszminiszter felkérte, hogy rendezzen reprezentatív kiállítást a modern magyar művészet anyagából Svájc nagyvárosaiban, és kísérje a kiállítás anyagát. Erre a munkára nagy lelkesedéssel vállalkozott. A háború alatt különösen jelentősnek érezte a politikailag semleges Svájcban való bemutatkozást, hiszen, ahogy írta „ott bújtak össze a múzsák ijedten, hogy ne hagyják kialudni a Tudomány és Művészet mécsesét.” A kiállítás 1944 januárjában nyílt meg Bernben, majd utazó kiállításként több svájci városban bemutatták. A történelem eseményei miatt Yblnek azonban a magyar művészetet nem csupán bemutatni, hanem védeni is kellett, hiszen Magyarország márciusi német megszállása után a kiküldött anyag kezdeti barátságos fogadtatását és sikerét meglehetősen hűvös tartózkodás váltotta fel. Ybl ekkor felhívta a magyar konzulátust, hogy tisztviselői lehetőleg ne jelenjenek meg a megnyitókon – egyáltalán ne is legyenek megnyitóbeszédek. Ezzel is függetleníteni akarta a kiállítást a politikai helyzettől. Ezekkel az intézkedéseivel elérte, hogy fokozatosan ismét egyre többen látogatták a tárlatokat, így a bemutatónak igazi sikere volt.

Később, budapesti, József körúti lakásában csendesen, visszavonultan élt, perifériális helyzetét azonban előnyére fordította: ismét a kutatásnak szentelte idejét. Új, rendkívüli feladatra vállalkozott: elhatározta, hogy feldolgozza Ybl Miklós munkásságát, és megírja monográfiáját. Arról, hogy a 19. század második felének egyik első alapos ismerője volt nemcsak a Lotz-kötet, hanem az Ybl Miklósról szóló monográfia is tanúskodik. Ybl Ervint különösen érdekelte a historizmus építészete. Ez az érdeklődés nyilvánvalóan Ybl Miklósnak köszönhető, akit ő egész életében a család büszkeségének, tisztelt ősének és példaképének tartott (személyes emlékei nem lehettek róla, hiszen egy éves volt, mikor Ybl Miklós meghalt). A historizmus építészetével addig nemcsak Magyarországon, Európában sem foglalkoztak, sőt megvetették ezt a stílusirányzatot. Ezért is fontos szakmai teljesítmény az 1956-ban megjelent monográfia. Jó érzékkel ismerte fel, hogy a historizmus gazdag, sokszínű világában Ybl Miklóst kvalitásai nemcsak a magyar, hanem a korabeli európai építészet élvonalába emelték.
Ybl Ervin élete utolsó, súlyos betegséggel gyötört éveiben is rengeteget dolgozott. Ebben az időben szakszerkesztője volt a Művészeti Lexikonnak, de megmaradt kedvenc korszakainál, továbbra is élénken foglalkoztatta a historizmus építészete. A Kúria – ma Néprajzi Múzeum – építészéről, Hauszmann Alajosról írt monográfiája sajnos kéziratban maradt. Másik kedvelt kutatási területéhez, az itáliai szobrászat történetéhez sem lett hűtlen. A 70 éves korában szerzett kandidátusi címét is ezirányú kutatásai miatt kapta, „A Robbiák szobrászata, a reneszánsz művészet problematikája” című értekezésére. A kandidátusi disszertáció védésén elmondott rövid köszönőbeszédéből is kiderül, hogy nagy elégtétel és öröm volt számára ez a kicsit megkésett tudományos elismerés.

Ybl Ervin nemcsak művészettörténész és művészeti író volt; a művészet iránti szeretete gyűjtőtevékenységében is megmutatkozott. A szüleitől, sőt a család korábbi generációitól örökölt képző- és iparművészeti gyűjteményt ő maga is gazdagította, gyarapította. Sokat vásárolt, csereberélt, de művészbarátaitól ajándékba is kapott festményeket, grafikákat, szobrokat. Véletlenek is gyarapították kollekcióját: neki köszönhető például annak a jelentős Fémes Beck Vilmos alkotásnak a pusztulástól való megmenekülése, amelyre egy MÉH-telepen talált.

A Budenz-házban bemutatott gyűjtemény törzsanyaga, amely időben a századfordulótól a 20. század közepéig tartó évtizedek klasszicizáló törekvésű művészetét foglalja magába, jól tükrözi Ybl Ervin ízlését.

Hogyan került a gyűjtemény, a hagyaték a fehérvári múzeum tulajdonába? Ybl Ervin eredetileg különböző budapesti múzeumoknak akarta adományozni hagyatékát. A 60-as évek elején találkozott Kovács Péterrel, az István Király Múzeum művészettörténészével. Beszélgetésük során felmerült a kérdés: nem gondolt-e Ybl Ervin arra, hogy Székesfehérvárra kerüljön a gyűjtemény. Egy következő találkozásra Fitz Jenő, a Múzeum akkori igazgatója is elment. Kovács Péter emlékei szerint Ybl két okból is Fehérvár mellett döntött: egyrészt családja fehérvári származása motiválta, másrészt Fitz Jenő személyében tökéletes garanciát látott arra, hogy a gyűjtemény jó kezekbe és a megfelelő helyre kerül.

Az 1962. május 24-én kelt végrendelet fontosabb részletei így hangzanak: „Minthogy az a kívánságom, hogy örökölt, de lényegében hosszú évtizedeken át gyűjtött műtárgyaim halálom után is együtt maradjanak, és az Ybl-család emlékét őrizzék meg. Az 1957. október hó 27-én kelt végrendeletemet megváltoztatom, és mindazt a festményt, grafikát, érmeket, könyveket, képeslapokat, fényképeket, iratokat, melyeket akkor a Szépművészeti Múzeumnak, illetve a Magyar Nemzeti Galériának, az Iparművészeti Múzeumnak, a Történelmi Arcképcsarnoknak, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárnak, a Művészettörténeti Dokumentációs Központnak hagyományoztam, a székesfehérvári István Király Múzeumra hagyom azzal a kikötéssel, hogy azt együttesen, interieurszerűen mint az Ybl-család gyűjteményét őriztesse meg …”

Így került a mintegy 400 darabból álló Ybl-gyűjtemény a múzeum tulajdonába. Elhelyezésére a Városi Tanács a múzeum rendelkezésére bocsátotta, és a tanács költségén felújíttatta a Budenz-házat. Az 1969 májusában megnyílt állandó kiállítás igyekezett megőrizni az enteriőr és a magángyűjtemény jelleget.