Pusz­ta­eg­res­hez – amint ez visz­sza­em­lé­ke­zé­se­i­ből is ki­de­rül – el­ső­sor­ban a fel­hőt­le­nül vi­dám gyer­mek­kor em­lé­kei kö­töt­ték Csók Ist­vánt, de az it­te­ni táj és az it­te­ni em­be­rek nyúj­tot­ta él­mény­anyag még so­ká­ig vissz­hang­zot­tak az élet­mű­ben. Is­ko­lá­it a kö­ze­li Szé­kes­fe­hér­vá­rott kezd­te. 1882 és 1885 kö­zött a bu­da­pes­ti Min­ta­rajz­is­ko­lát lá­to­gat­ta, majd – mint any­nyi kor­tár­sa – ő is a hí­res mün­che­ni fes­tő­aka­dé­mi­á­ra irat­ko­zott be. Elő­ször 1945-ben meg­je­lent visz­sza­em­lé­ke­zé­sei sze­rint Mün­chen­ben ta­ná­ra­i­nál na­gyobb ha­tást gya­ko­rolt rá Hol­lóssy Si­mon fes­té­sze­te és sze­mé­lyi­sé­ge. Az ő biz­ta­tá­sá­ra az­tán 1887-től 1889-ig a pá­ri­zsi Ju­li­an Aka­dé­mi­án foly­tat­ta és fe­jez­te be ta­nul­má­nya­it. A fi­a­tal mű­vészt a mün­che­ni aka­dé­mia kon­zer­va­tív le­ve­gő­je szin­te az oda­ér­ke­zé­se pil­la­na­tá­tól ri­asz­tot­ta, von­zot­ta vi­szont Pá­rizs. És még­is, csak igen ne­he­zen ta­lált rá sa­ját út­já­ra, if­jú­sá­gá­nak éve­it sok­szor ke­se­rí­tet­ték két­sé­gek.

Ek­ko­ri­ban igen so­kat je­len­tett szá­má­ra szü­lő­föld­je, aho­vá új­ra és új­ra meg­tér­ve vi­gasz­ra ta­lált. “Te­hát itt­hon va­gyunk új­ra” – ír­ja visz­sza­em­lé­ke­zé­se­i­ben az 1895-ös év­ről, ami­kor vég­leg el­hagy­ta Mün­chent, s így foly­tat­ja: “A nagy­ra tö­rő ál­mok­nak vé­ge. Ta­nács­ta­lan szür­ke na­pok vár­nak rám, ki tud­ja med­dig? Tán örök­re. Nap­ja­im egy­han­gú­an tel­nek. Nagy sé­ták a sár­ré­ten. Az eg­re­si ma­lom­ka­ná­lis part­ján még nagy­részt meg­van­nak az öreg nyár­fák, su­dár je­ge­nyék, de a var­júk, ki tud­ja ho­va köl­töz­tek az­óta? Akár­csak az én sze­ren­csém. Anyám bol­do­gan vár ha­za kó­bor­lá­sa­im után ebéd­re, va­cso­rá­ra, de nem töb­bé az eg­re­si ma­lom­ba. Édes­apám még éle­té­ben épít­te­tett egy kis csa­lá­di há­zat Ce­cén, köz­vet­le­nül a vas­úti ál­lo­más mel­lett. Sza­bad ki­lá­tás nyílt in­nét a Sár­rét­re, az eg­re­si ma­lom­ba. Édes­apám még éle­té­ben épít­te­tett egy kis csa­lá­di há­zat Ce­cén, köz­vet­le­nül a vas­úti ál­lo­más mel­lett. Sza­bad ki­lá­tás nyílt in­nét a Sár­rét­re, az eg­re­si ma­lom­ra, azért is tet­szett apám­nak ez a hely, amíg csak élt. Lel­ki de­presz­szi­óm­ban kép­zel­ni sem tud­tam vol­na ide­á­li­sabb asy­lu­mot en­nél a szí­vem­nek oly drá­ga há­zi­kó­nál és az anyai sze­re­tet min­den baj­ra a leg­jobb mé­di­um… Íme én is – fe­je­zi be -, az agyon­ci­vi­li­zált, de­ka­dens vi­lág­já­ró édes­anyám­hoz me­ne­kü­lök, mint a kis­fiú, aki el­vág­ta kés­sel az uj­ját.”

Ta­nul­má­nya­i­nak be­fe­je­zé­se után ere­de­ti­leg Pá­rizs­ban ké­szült le­te­le­ped­ni, de az­tán – el­ső­sor­ban a ba­rá­ti tár­sa­ság ked­vé­ért – még­is in­kább Mün­chen­ben bé­relt mű­ter­met. Itt fes­tet­te 1892 és 1895 kö­zött nagy tör­té­ne­ti kom­po­zí­ci­ó­ját, a Bá­tho­ry Er­zsé­be­tet. A mil­len­ni­u­mi évek ter­mé­sé­ből drá­mai ere­jé­vel és pszi­cho­ló­gi­ai hi­te­les­sé­gé­vel ki­emel­ke­dő mű a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú utol­só hó­nap­ja­i­ban saj­nos nyom­ta­la­nul el­tűnt szé­kes­fe­hér­vá­ri őr­zé­si he­lyé­ről. Csók még Mün­chen­ben kö­tött ba­rát­sá­got a ké­sőb­bi nagy­bá­nyai fes­tők­kel, köz­tük Fe­ren­czy Ká­roly­lyal. Az el­sők kö­zé tar­to­zott, akik csat­la­koz­tak a ko­ló­ni­á­hoz, és az 1897-es év nya­rát tel­jes egé­szé­ben Nagy­bá­nyán töl­töt­te. Ez­idő­ben – rész­ben ta­lán Fe­ren­czy ha­tá­sá­ra is – szí­ve­sen fog­lal­ko­zott mi­to­ló­gi­ai és szim­bo­li­kus té­mák fes­tői meg­fo­gal­ma­zá­sá­val. Iga­zi nagy vál­to­zást éle­té­ben és mun­kás­sá­gá­ban az 1903-as év ho­zott, ami­kor nő­sü­lé­se után Pá­rizs­ba köl­tö­zött, ahol az­tán 1910-ig élt. Ezek­ben az évek­ben ké­szült mű­ve­i­ről ír­ta Né­meth La­jos a visz­sza­em­lé­ke­zé­sek 1990. évi ki­adá­sá­nak elő­sza­vá­ban, hogy azok “a fran­ci­ás ih­le­té­sű ma­gyar imp­resz­szi­o­niz­mus és poszt­imp­resz­szi­o­niz­mus fő­mű­vei kö­zé tar­toz­nak; sze­ren­csé­sen öt­vö­zik a va­lőr-­pik­tú­ra fes­tői ér­zé­keny­sé­gét és a de­ko­ra­ti­vi­tást. Ere­den­dő fes­tő, an­nak szü­le­tett, más nem is le­he­tett vol­na be­lő­le, mint fes­tő. El­mond­hat­ta vol­na ő is ma­gá­ról, hogy úgy fest, mint ahogy a ma­dár éne­kel, az­az nem in­tel­lek­tu­á­lis meg­gon­do­lás­ból, ha­nem ter­mé­sze­ti kény­szer­ből. Ha be­szél­he­tünk ma­gyar imp­resz­szi­o­niz­mus­ról, ak­kor az ő mű­vei kö­ze­lí­tik meg leg­in­kább a fran­cia mes­te­rek ér­té­ke­it”. Ha­za­té­ré­se­kor szak­mai kö­rök­ben már egyi­ke volt a leg­te­kin­té­lye­sebb mű­vé­szek­nek. Az 1920-ban meg­ala­kult Szi­nyei Tár­sa­ság el­ső el­nö­ké­nek őt vá­lasz­tot­ta meg, és ek­kor nyert ki­ne­ve­zést a nagy­bá­nyai el­vek alap­ján meg­újí­tott Kép­ző­mű­vé­sze­ti Fő­is­ko­la ta­ná­rá­vá is. Az 1945 utá­ni ne­héz évek­ben idős ko­rá­nak és vi­tat­ha­tat­lan mű­vé­szi nagy­sá­gá­nak kö­szön­he­tő­en olyas­fé­le ki­vé­te­les stá­tuszt él­vez­he­tett, mint a ze­ne­szer­ző Ko­dály Zol­tán. 1947-ben Po­gány Ö. Gá­bor – ak­kor a Fő­vá­rosi Kép­tár igaz­ga­tó­ja – ír­ta ró­la: ” A tu­do­mány­ra tar­to­zik, amit csi­nál. A kri­ti­ka leg­fel­jebb csak lel­tá­roz­hat, hoz­zá­szól­nia il­dom­ta­lan len­ne.” 1948-ban a leg­el­ső ki­tün­te­tet­tek egyi­ke volt, akik Kos­suth-­dí­jat kap­tak, majd 1952-ben má­sod­szor is el­nyer­te ezt a má­ig leg­ma­ga­sabb el­is­me­rést. 1949-ben az újon­nan lét­re­ho­zott Ma­gyar Kép­ző­mű­vé­szek Szö­vet­sé­gé­nek is ő lett az el­ső el­nö­ke. Csók Ist­ván 1961. feb­ru­ár 1-én, nem sok­kal ki­lenc­ven­ha­to­dik szü­le­tés­nap­ja előtt, Bu­da­pes­ten halt meg.